Tomas Kingle élete

 

 

1993 téli hónapjaiban zord szelek fújtak Oroszországban. Mrs. Kingle, a 8 hónapja áldott állapotban lévő nő szokásosnak cseppet sem mondható téli nyaralását töltötte a hegyekben, míg férje, az alkalmi munkákból élő Jorge, kemény munka árán kereste menyasszonya és saját maga számára a napi élelemre éppen csak elég keresetét. A roskadozó viskóban csak pislákolt a tűzhely lángja, hiszen fára már nem futotta. A házból kidobált lomok biztosították a meleg egyetlen forrását, de már azok is fogyóban voltak. Ekkor Mrs. Kingle valami rúgást érzett, majd egy kis fájdalmat. Hamarosan azonban fájásai egyre gyakoribbak lettek. Egyedül volt és nem tudott segítséget hívni. A magzatvíz elfolyt, és elindult az új kis élet kifelé, a védelmet nyújtó burokból. Órák teltek el  hatalmas fájdalmak között, mikor megszületett a várva várt kis jövevény, nyakára tekeredve a köldökzsinórral. A végletekig kimerült kismama utolsó erejével elvágta kettőjük kapcsát, de az újszülött nem sírt fel. Levegőt se vett, és semmi életjelet nem is adott. Ekkor édesanyja óvatosan megveregette csecsemője hátát, de végtelen időnek tűnt mire a pici végre sírni kezdett. Ekkor édesanyja megtörölgette, bebugyolálta és magához szorította legféltettebb kincsét. Mire Jorge hazatért már békében aludt egymás mellett a kisgyermek és édesanyja. Jorge felkapta a gyermeket és örömében felkiáltott:

- Kisfiú! Kisfiam született!- majd  letette óvatosan és megcsókolta kimerült feleségét.

 

12 év telt el  azóta a tél óta. 12 hosszú és megrázó év. Hónapok teltek  el míg kiderült,  hogy a pár egyetlen gyermeke oxigénhiánnyal jött a világra és maradandó károsodást szenvedett. Akkor még nem  lehetett tudni milyen mértékű a  károsodás, de mára már minden lehetőséget és reményt kizárva megmutatkozott. A kisfiú soha nem lesz képes lábra állni, egész életét egy tolószékben kell leélnie. Értelmileg egy átlagos gyermek, vagy talán az átlagosnál egy kicsit rosszabb, de művészetek terén kiemelkedő tehetségű. A világot nem úgy látja mint a legtöbb 12 éves fiú, sajátos látásmódja van. 

 

7 éves korában szülei kisegítő iskolába íratták, ahol kortársainál sokkal értelmesebb és tehetségesebb gyermeknek mutatkozott. Békés természetének köszönhetően gyorsan megbarátkozott társaival és egyre jobban kinyílt az évek alatt. Sokat fejlődött és boldogan teltek napjai. Nem érezte magát másnak, éppen csak olyan gyermeknek mint bármelyik másik.

 

2005-ben azonban az iskolát megszüntették, és Tomas általános iskolába került. Társai kitaszították őt, csak nevettek rajta és ügyefogyottnak csúfolták. Hamarosan rájött, hogy nem olyan mint a többi gyermek, ő nem tud boldogan focizni barátaival, vagy gördeszkázni az utakon. A hónapok lassan teltek, de a helyzet nem változott. Nem voltak barátai, és Tomas magába zárkózott. Szülei hiába próbálták megvigasztalni fiukat, Tom vigasztalhatatlanul sírt. Abbahagyta a festést, és minden képét a szemetesbe dobálta. Nem akart többet iskolába menni. Szülei pedig nem bírták tovább hallgatni, hogy miket művelnek gyermekükkel, így egyik nap meglátogatták az iskolában. Elképesztő látvány tárult eléjük; Tomast papírrepülővel dobálták, ő volt a mozgó célpont, aki hiába is akart menekülni a repülők elől, nem tudott elfutni ,hiszen a kerekesszék nem engedelmeskedett olyan gyorsan. Körbeállták és nevettek rajta, ő pedig sírva könyörgött hogy hagyják békén. Mikor meglátták Tom szüleit, mind szétfutottak és úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Jorge és Mrs. Kingle pedig nem tudták elhinni, hogy tényleg azt látták, amit láttak. Reménykedtek benne, hogy csak egy borzasztó rémálom, és rögtön felébrednek. De nem álom volt. A szülők az osztályfőnökkel kezdtek beszélgetni, aki elmondta , hogy tud arról, ami Tommal történik, de semmit nem tud ellene tenni. A gyerekek csak egymásra mutogatnak ha kérdőre vonja őket, és hiába magyarázza el, hogy Tom ugyanolyan fiú mint ők, semmit nem használ. Ekkor Tomas szülei új iskolába íratták gyermeküket, de semmit se változott a helyzet. Egyetlen reményük az volt, hogy ahogy telik az idő, majd komolyodnak a gyerekek is, és meglátják fiúkban a barátot. De nem így lett. Senki sem akart Tommal barátkozni, vagy vele mutatkozni.

2006 december 23-án este Tom szülei egy kis levelet találtak fiuk ágyán, melyben ez volt olvasható:

 

 

,,Kedves Jézuska!

  Ha létezel,  kérlek segíts nekem! Én nem kérek tőled ajándékokat, én nem kérem  hogy essen a hó, vagy hogy most az egyszer legyen karácsonyfánk. Egyetlen kívánságom az, hogy legyen egy barátom  aki meghallgat engem, akinek elmondhatom hogy mi  bánt, és ő megérti a fájdalmam. Te vagy az utolsó reményem! Ha ezt megteszed, örökre hálás leszek neked.

 

                                                                                                              Tom”

 

Másnap egy aprócska fa állt az asztal közepén. Alatta egy kis festő készlet. Ez volt a legtöbb  ami a szülőktől tellett, és ezt Tomas is tudta. Boldogan  kezdett  festeni az új készlettel. Ekkor szülei szemeiből könnycseppek kezdtek el potyogni, hiszen olyan rég látták ilyen boldognak egyetlen gyermeküket. De az öröm lassan elmúlt, és nem maradt más csak a rideg valóság, a kilátástalan jövő. Mikor véget ért a szünet Tomas ismét magába fordult, és egyre kevesebbet kommunikált a külvilággal. Szülei kétségbeesetten próbálták őt jókedvre deríteni, elhalmozni a szeretetükkel, de Tomas őket is kizárta a saját világából. Abból a furcsa világból, ahol ő boldog volt, és ami miatt a külvilágtól elzárkózott.

 

Már kezdték elfogadni fiúk lelki távolságát szülei, amikor egy nap az édesapja levelet kapott a hegyekben élő édesapjától. Hosszú levelezés vette kezdetét, melyben Mr. Kingle elmesélte röviden fia eddigi életét, Tomas nagypapája pedig felajánlotta, hogy magához veszi egy időre Tomast, és megtanítja őt az lapvető ismeretekre, hiszen még fiatalabb korában ő is tanárként kereste a kenyérrevalót. A szülők sokat gondolkodtak az ajánlaton, de végül úgy döntöttek, hogy tesznek egy próbát, hátha jót fog tenni gyermeküknek a hegyi levegő és béke. Így pár hét múlva összepakolták a pár ruhadarabját, játékait, és tanszereit, és elindultak vonattal, majd busszal, és végül gyalog, Tomast a karjukban véve, fel a hegy oldalán lévő apró kis házba.

Mikor megérkeztek meglepődve vették észre, hogy a nagypapa milyen jól tartja magát. Aznap sokat beszélgettek, de a szülőket várta a munka így ideje volt hazaindulniuk. Tomas pedig ott maradt nagypapájánál, ekkor még nem is sejtve, hogy mi  vár rá.

Másnap már hajnalban keltette az öreg, és rögtön kiadta neki az aznapi utasításokat. Ki kellett takarítania a konyhát, ebédet kellett készítenie, és el kellett vinnie Buffot, a kutyát sétálni. Ezek a feladatok pedig egy járó embernek is problémát okoztak volna, Tomasnak pedig egyenesen lehetetlennek tűntek. De mikor meglátta nagyapja szigorú tekintetét, nem mert ellent mondani. Nekilátott a konyha kitakarításának. Nyújtózkodott, ahogy csak tudott, majd hajolgatott, ameddig csak engedte bágyadt teste, és délre már kész volt a portörléssel. A konyha ablakán besütött a nap, és megcsillantak a sugarak a tiszta konyha csempézett falán. De még hátra volt az ebéd készítése és Tomas már teljesen ki  volt merülve, ráadásul a konyhapult olyan magasan volt, hogy szinte fel sem látott rá, és alig érte el. Végig nyújtózkodott, és feltartott kézzel aprított a zöldségeket. Ekkor megérkezett a nagyapja, aki leült az apró kis asztalhoz, kinyújtózott rajta, s neki látott egy bögre forró kakaó elfogyasztásának. Tomastól meg sem kérdezte, hogy kér-e, nem mondott neki bíztató szavakat se, egyszerűen elindult kifelé, majd visszanézett a fiúra, és figyelmeztette, hogy egy óra múlva kész kell, hogy legyen az ebéd! Tomas épp addigra végzett a zöldségek feldarabolásával, de kezei már ólomsúlyként nehezedtek rá. Fájt neki minden mozdulat, de az öreget nem hatották meg könnyes szemei. Egy óra múlva már gőzölgött a leves, lehetett teríteni, ám kerekesszékkel nem lehetett odaférni az asztal és a szekrény közé. Tomas szégyellte magát, hogy egy ilyen apró feladatot nem tud önállóan megoldani, de nem tudott más tenni, segítséget kért az öregtől. Az öreg azonban ráförmedt, és teljes szigorral, már-már kegyetlenül utasította a fiút, hogy oldja meg úgy, ahogy akarja. Tomas rendkívül félt az öregtől, így aztán négykézlábra ereszkedve kiszállt a kocsiból, és odavonszolta magát a tányérokig. Majd óvatosan arrébb pakolta a tányérokat, és elkezdte odahúzni magát. Élettelen lábai súrolták a padlót, ő pedig könnyes szemekkel húzta testét kezeivel egyre közelebb és közelebb. Majd ismét közelebb pakolta az asztalhoz a tányérokat és ismét kezdett kúszni fóka módjára. Már remegtek a karjai, már egész teste kimerült, mire sikerült felpakolni az asztalra a tányérokat és visszahúznia magát a tolókocsiba. Az öreg pedig minden mozdulatát figyelte, de semmibe nem segített neki.  Nem kellett sok idő és kész lett a leves. Finom illatok keringtek a kis házban. Tomas pedig alig várta, hogy ehessen. Az öreg kimerte magának a levest, és utasította Tomast, hogy ő is szedjen magának.  Tomas felnyújtózott az edényhez, és tányérjába merte a levest, ám elgyengült végtagja nem tudta megtartani a súlyát, és a forró leves ráborult a fiú lábaira. És Tomas érezte, ahogy a forróság végig csurog rajta. Az öreg megelégedéssel szemlélte ezt. Semmit nem tett csak ült és mosolygott. Nem segített a fiúnak letörölni magáról, nem borogatta hideg vízzel . És Tomas nem értette, hogy minek örül az öreg, de a vén nagypapa tudta, hogy ha a lábai érzik a meleget, akkor van remény, hiszen akkor még van azokban a végtagokban élet. Így aztán nem kímélte a fiút. A hegyekben a kutyasétáltatás lehetetlen feladat. De nem kímélte az unokáját. Ha nem csinálja meg, nem kap enni, és kap helyette más feladatot. Így hát nem tudott mit tenni a fiú, Buffot pórázra kötötte, a pórázt jól rácsavarta a csuklójára és szép lassan elkezdte hajtani a kocsit. Ám az út tele volt kövekkel, amelyekre ráhajtva a kocsi ide-oda billegett, míg végül elborult, Tom pedig tehetetlenül borult vele együtt. Buff pedig húzta őt a csuklójára csavart pórázzal. Ekkor Tomas teljes torkaszakadtából rákiabált Buffra, és az abbahagyta a fiú rángatását. Tomas minden erejét összeszedve visszahúzta magát a kerekesszékbe. Buff pedig mintha megértette volna a helyzetet, jó kutyaként viselkedve a fiú mellett sétált, de még így is felborult Tomas kerekes széke a lejtőn, a fiú pedig önkéntelenül gurult lefelé. Végül megkapaszkodott egy kőbe, de nem tudott mit csinálni, el kellett engedni a követ, és gurult lefelé, a lejtő aljáig. Szerencséjére a kerekesszéknek nem lett baja, ám nem tudta, hogy fog visszajutni. Nem egyszer nekilendült a dombnak, de mindig visszagurult. Közben a nap kezdett elindulni a horizont felé. Ekkor Buff pórázát rákötötte a kerekesszék markolatjára, és minden megmaradt erejét összeszedve elkezdte felfelé hajtani magát. Buff pedig tudta, hogy hazafele indulnak, és elkezdte húzni a kocsit. Sok idő telt el, de végül visszaértek a domb tetejére, és elindultak vissza az öreghez. Mikor megérkeztek akkor vette észre a fiú, hogy csuklóján körben egy duzzadt, véres seb van, a póráz által, amikor Buff húzta őt, és a ruhája is több helyen elszakadt. Ekkor beosont a fürdőszobába és a vödörben lévő vízzel lemosta magáról a sarat, és a port, majd illedelmesen beköszönt a nagypapájához, aki elküldte fürödni és feküdni. A fürdővíz már régen kihűlt a kádban, vagy talán soha nem is volt meleg, de Tomasnak ez volt a legkisebb gondja. Bár vacogva, de beleült a kádba, és lassan ismét fiúként nézett ki, és nem valami remeteként. Nem kellett sok idő már ágyban is volt és álomba is merült. De hamarosan furcsa zajra ébredt, ami a szomszéd szobából szűrődött át. A zaj pedig nem más volt, mint az öreg gitározása. Mikor jobban fülelt rájött, hogy egész szép a dallama, és a zenét hallgatva merült ismét álomba.

 

Nem sokat aludt, már hajnalodott és keltette az öreg, kiosztva az aznapi feladatait. Az ebédfőzésen és a kutyasétáltatáson kívül most a kertet kellett borsóval, répával, babbal, és paradicsommal  bevetnie. Aznap már rutinosabban fogott neki az ebédkészítésnek, és a terítés is könnyebben ment neki egy kicsivel, bár szörnyű izomláza volt. Aznap a levest se öntötte magára, így jóllakottan látott neki a kertnek. De ez a feladat sokkal nehezebb volt, mint előző nap bármelyik, hiszen a kertbe a puha föld miatt nem tudott kerekesszékkel bemenni, így ismét két kézzel kezdett közlekednie, úgy, hogy húzta maga után a lábait, amit közben többször fölsértettek a földben lévő szúrós növények s a súrlódás miatt egyre kevesebb volt rajta az ép felület. De Tomas serényen vetette el a magokat, és délután 4 óra körül végzett is vele. Már csak a kutyasétáltatás volt hátra, de Buff engedelmes volt, így az is balesetmentesen zajlott. Korán visszaért, és most már biztosra vette, hogy a fürdővize valójában soha nem meleg, így beletörődött abba is hogy minden nap hideg vízben fogja lemosni magáról a munka maradványait. Aznap minden jól alakult, de szülei egyre jobban hiányoztak neki, és szerette volna magához ölelni őket, azonban nem akart nekik csalódást okozni. Szerette volna bebizonyítani, hogy ő is jó valamire, és úgy gondolta, hogy büszkék lesznek majd rá, amikor meglátják az általa vetett kertet, amikor látják majd, hogy milyen tiszta a kis ház mióta ő megérkezett. És bár aznap is ki volt merülve, nem aludt el olyan gyorsan mint előző nap, Hosszabb ideig hallgatta ahogy a húrok egy dallamban egybekelnek, és Tomas bár észre sem vette ujjaival kopogta az ütemet a takaróján.

 

Aznap, álmában egészséges fiúként futott Buff után a hegyek fái között, és szülei egymás kezét fogva sétáltak utána. Ám hajnalodott, és ismét kelnie kellett, és neki kellett látni az aznapi feladatoknak. Napok teltek el így, ilyen megpróbáltatások, és egyre nehezebb és nehezebb feladatok  között, majd a napokból hetek lettek és a hetekből hónapok.

 

Az egyik ilyen kemény napon megtörtént a csoda. Tomas lábujja megmozdult. Hónapok kellettek hozzá, és hosszú, gyötrelmes napok, és szenvedés, de megérte. A lába megmutatta ,hogy él  és ez reményt adott a fiúnak. Aznap éjszaka pedig már nem csak a kezén, hanem a lábain lévő ujjaival is ütötte az ütemet. Nem akart aludni, félt, hogy másnapra elmúlik a csoda, és lábai ismét olyan reménytelenül élettelenek lesznek, mint addig.

 

Reggel amikor felébredt első dolga az volt, hogy megmozgatta lábujjait. És mozogtak!, rajta pedig végtelen jókedv lett úrrá.  A napja még a nehéz és könyörtelen munka ellenére is vidáman telt. Délben pedig a nagyapja levelet nyújtott át neki a szüleitől. A levélben az állt, hogy hamarosan eljönnek érte, és hazaviszik. Körülbelül 3 nap múlva érkeznek.

 

Tomas napjai ettől kezdve boldog várakozásban teltek, már alig várta, hogy ismét láthassa szüleit. Eltelt a három nap, de nem érkeztek meg. Közben az öreg szokásosan hallgatta a rádiót, és benne a híreket. És amikor a hírekben bemondták, hogy baleset történt a hegyekben, a házuktól nem messze, az öreg nem hitt a fülének, de a hírekben csak folytatták, hogy nincs túlélője a balesetnek. A balesetben életét vesztette egy 30 év körüli nő, és egy 40 év körüli férfi. Ekkor az öreg szeméből folyni kezdtek a könnyek, és Tomas is sejtette, hogy miért nem érkeztek meg. Aznap éjszaka egyikük sem tudott aludni, a gitár pedig fájdalmas muzsikát játszott.

 

Másnap hajnalban Tomas elhatározta, hogy a saját két lábán fog elmenni a baleset helyszínére, és bár lábait még nem tudta mozgatni ,felhúzta magát két karjával, és elindult. Akkor nem érezte a testi fájdalmát, akkor semmi mást nem érzett csak a kínt, ami belülről marcangolta. És miközben belülről a fájdalom ketté marta a szívét, ilyen öntudatlan állapotban lépett egyet. Fel se tűnt neki, de megmozdult a lába. Kezével még mindig vonszolta a testét, és közben megállás nélkül sírt, és már semmit nem látott csak ment, csak ment egyenesen a baleset helyszínére. És ekkor egy kocsi közeledett felé. És a kocsi nem lassított, de az utolsó pillanatban lefékezett, és megállt.

 

És kiszálltak belőle Tomas szülei, akik nem hittek a szemüknek. És Tomas sem hitt a szemének, és már mindannyian kezdték azt hinni hogy megbolondultak, amikor Tomasnak sikerült feltennie az első és legfontosabb kérdést:

 

- Ti éltek?!

 

És akkor a boldogságtól síró szülők elmesélték neki, hogy nem ők baleseteztek, hanem az előttük közlekedő házaspár, de nekik ott kellett hogy maradjanak a helyszínen és mindent el kellett mesélniük a rendőröknek, így csak ma tudtak megérkezni, hogy hazavigyék őt.

Most pedig Tomas kezdett neki a történetének, és a szülei szótlanul hallgatták a kegyetlen nagypapáról szóló beszámolót, és el sem hitték, hogy képes volt ezt tenni a fiúkkal. Eldöntötték hogy rögtön hazaviszik.

 

De Tomas ekkor értetlenül nézett rájuk, és megkérte őket, hogy maradhasson. A szülei nem értették meg, hogy miért akar ezek után maradni, mikor minden napja csupán szenvedésből áll, de Tomas elmagyarázta hogy ez az egyetlen hely ahol ő képes meggyógyulni, és most már látja, hogy a nagypapája csak jót akar neki a maga fura módján. Így aztán marad, amíg meg nem tanul járni, de mihelyst képes lesz rá hazatér a szüleihez. Addig azonban még hosszú nehéz hónapok állnak előtte.

 

Aznap este együtt volt az egész család; Tomas, az édesapja, az édesanyja és a nagypapája. Mindenki mesélt, és nevetett és sírt.

 

Azóta az este óta 5 év telt el, és Tomas bár még kicsit bicegve de már bot nélkül is képes járni. Fiatal kora ellenére rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül, de ő mégis boldogan gondol vissza minden napjára, hiszen megérte.

 

Oldal: *Tomas Kingle élete* by Sugi
Mert a rastaszív örökké dobog^^ - © 2008 - 2024 - a-rastasziv-orokke-dobog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat