SÁRKÁNYTŰZ

Írta: Pillár Napsugár

A legenda szerint, ha az embereknek akkora a fájdalma, hogy könnyeikkel telve kiárad a patak, és lassan folyóvá duzzad, akkor a könnyel telt folyó istene megajándékozza az embereket egy tojással.  A tojásból pedig olyan lény születik, ami reményt ad a reményvesztettnek, és boldogságot a boldogtalannak. Sok neve van a teremtménynek; hívják a Folyó Gyermekének, a Boldogság Prófétájának, de a legtöbb kultúrában egyszerűen csak Sárkánynak nevezik, – mesélte a lázasan fekvő gyermeknek öreg tanítómestere. Az ajtóban állva hallgatta a történetet a fiú édesanyja, majd könnyel teltek meg szemei, és szobájába sietett. Lerogyott az ágy mellé és az Istenekhez fohászkodott, hogy adjanak még erőt, és reményt, hogy egyetlen gyermeke meggyógyuljon.

És aznap éjszaka csodás dolog történt. A folyó istene mély álmában meglátta a reményvesztett asszonyt, és felébredt kétségbeesett fohászára. És mikor körülnézett a világban, látta, hogy az emberek ismét esendőek és reményvesztettek. Az idő folyamán a történelem minden csodás eseménye csupán gyermekmesévé vált, és az emberek beletörődtek fájdalmas sorsukba. A folyó istenének megesett rajtuk a szíve, és az embereknek ajándékozta az utolsó Sárkányt.

Csendes éjszaka volt aznap, csupán egy kis csörgedező erecske hullámai kezdtek egyre erősebben áramlani és neki-neki csapódni az apró meder falának. Hajnalra az apró erecske óceánná mélyült, de a felszínen ebből semmi se látszódott.

A gyermek édesanyja azonban éppen ehhez az erecskéhez vitte karjaiban a lázban égő gyermeket, hogy a hideg vízzel borogatva enyhítse azt. Óvatosan leültette a partra, majd a kosarában lévő rongyokért hajolt, amikor a fiú ájultan esett bele az erecskébe. És bár eddig az az ér alig ért az ember bokájáig, most a gyermek eltűnt feneketlen mélységében. Az édesanyja pedig bárhogy is próbálkozott, nem tudta elérni egyre süllyedő gyermekét a szűk falak miatt. Nem telt el pár másodperc, és a gyermek eltűnt a feneketlen mélységben. Ekkor az anya szájából fájdalmas üvöltés szakadt fel. És bár látszólag semmi sem történt, a mélység alján felrepedt a tojás, és kikelt belőle egy apró sárkány. A teremtmény, akkor még alig volt egy apró galamb nagyságú, de annyi ereje már akkor is volt, hogy az ájultan süllyedő gyermeket a felszínre vigye. És amikor a sárkány megragadta a fiút, szívük örökre egyesült. Elszakíthatatlan kötelék alakult ki a gyermek és a sárkány között. És abban a pillanatban, hogy a sárkány megtalálta az emberek világához tartozó kapcsot, kinyíltak szemei és egyre nagyobb méretet öltött. És csak vitte a fiút egészen a partig. Amikor pedig meglátta a nap világító sugarát, szíve kinyílt, és megértette hivatását. A fiút óvatosan édesanyja mellé helyezte, aki nem látta a sárkányt, csupán a hihetetlen módon felszínre került gyermekét. Nem értette, hogy kerülhetett a karjaiba, de nem is érthette meg, hiszen a szíve már bezárta kapuit a csodák előtt. Már nem hitt, így nem is láthatott. A gyermeknek azonban kinyílt a szeme és látta, amit a sárkány látott. A gyermek, akit Kironnak hívtak, napokon belül meggyógyult, és mihelyst tehette az erecskéhez sietett. Hosszú órákig nézett bele a vízbe, és egyre hangosabban szólongatta a teremtményt, de semmi sem történt, Kiron pedig kezdte azt hinni hogy csak álmodta az egészet. És mikor már minden reménye elmerült a víz habjaival együtt, egy könnycsepp hullott a víztükörre. És abban a pillanatban a mély álomban fekvő sárkány felébredt, és hihetetlen sebességgel száguldva röpült kifele a vízből. És ahogy szállt egyre feljebb- és feljebb úgy vált egyre szélesebbé az apró erecske is. Semmi nem álhatott a folyó gyermekének útjába. Mikor kiért a vízből meglátta Kiront, és óvatosan a hátára ültette. Kiron pedig semmi félelmet nem érzett, tudta, hogy ők örökre barátok, akik között elszakíthatatlan kötelék fűződik. Saáh- merthogy így hívták a sárkányt- pedig elrugaszkodott a földtől és felrepült a napig, hogy onnan nézze meg otthonát, az emberek világát. Kiron pedig a sárkány szemével kezdett látni, és mintha eddigi életét vakon élte volna le, kitárult előtte az egész világ, minden rejtett kincsével együtt. Látta ahogy a természet él, és látta, hogy mennyi csoda van a világon. Saját szemével látta, amikor a Nap köszönt az Éjszakának, vagy amikor egy Bükk megköszönte a Felhőnek az esőt. Látta amint a Meleg játszadozva, kacarászva kergette a Hideget, és megértette a világ létezését.

Kiron ekkor még csak 7 éves volt, de az évek gyorsan teltek, és a fiúcska is hamarosan felnőtt férfivá érett. Minden nap Saáhval ébredt, és boldogan üdvözölte a Napot. Szinte minden idejét, a mások számára láthatatlan barátjával töltötte. És ahogy egyre idősebb lett, kezdett elterjedni a hír, hogy Kiron megbolondult. A felnőttek nem láttak a sárkányt, csak a gyerekek, de ahogy a gyerekek is egyre idősödtek, úgy lettek ők is egyre ,,vakabbak”. Mire Kiron 18 éves lett megértette, hogy az a küldetése, hogy az embereket megtanítsa hinni, megtanítsa látni őket.

Egy szokásos reggelen, a szokásos módon ébresztette Saáh, ám mikor a Napot kereste, hogy üdvözölje, nem látta azt. Bár az égbolt világos volt, a Nap homályos volt. Kiron felült Saáh hátára, és Rához indult, de a Nap csak haloványan volt látható. Ekkor Rá így szólt:

Engem az emberek hite tart életben. Sok száz évvel ezelőtt még nem volt éjszaka, mert az emberek életük végéig hittek bennem, és a számukra csodáknak nevezett istenekben. Ám ahogy telt-múlt az idő kezdték megszokni, hogy minden tökéletes, és egyre kevésbé érdekelte őket a Természet. Így aztán hamarosan megszületett a Sötétség. Örök egyensúly alakult ki, hiszen a gyermekek tiszta szívükkel még látták a Természetet, és hitük erejével életben tartották azt, a felnőttek viszont szívük reménytelenségével táplálták a Sötétséget. Mostanra pedig a gyermekek olyan korán veszítik el hitüket, hogy az egyensúly felborul, és az egész világ felett a Sötétség lesz az úr.

Kiron a történet hallatán kezdett kétségbeesni és hamarosan egyre haloványabbá vált Saáh is számára. Nem kellett sok idő és mély zuhanásba kezdett. Elvesztette a reményt, hogy bármit is tehet és így az ő szíve is bezárult a csodák előtt. Aztán eszébe jutott, hogy az ő sorsa az, hogy segítsen az embereknek hinni és még épp időben a szíve kinyílt, és sárkánya megmentette.  

Kiron napokig álmatlanul forgolódott az ágyban, nem tudta mit tegyen, hogyan segítsen a Természetnek, hogyan mutassa be az embereknek azt, amit ő lát. Kezdte úgy érezni, hogy helyzete reménytelen, és kezdett kételkedni abban, hogy ő a kiválasztott.

Egyik éjszaka azonban önkívületi állapotba zuhant, és egy látomásban látta, ahogy az égbolt végtelen sötétjét vörös fény töri át, és a Nap felemelkedik a horizont alól. Ekkor hirtelen véget ért a látomása, ő pedig boldogan ült fel az ágyán. Most már tudta, hogy a Nap győzelmet fog aratni az örök éjszaka felett, és alig várta, hogy ismét hajnalodjon, és elmondhassa Saáhnak hogy mit álmodott. Ám az éjszaka nem akart elmúlni. Kiron először úgy hitte, hogy csak túl türelmetlen, és azért telik olyan lassan az idő, de később kezdett rájönni, hogy a Nap nem fog felkelni. Sötétség borult a világra, de Kiron hitte, hogy hamarosan a Nap sugarai áttörik az égboltot. De nem történt semmi, és az emberek világában káosz uralkodott el. A növények haldokoltak az éltető napfény hiánya miatt, és az emberek látták ezt. Vérengzés kezdődött az élelemért, a túlélésért, és hamarosan nem ismerve se embert, se Istent, nem becsülve semmit, eluralkodott az önkény. Már nem számított mások élete, már csak a saját túlélésükért küzdöttek.

Pusztaság lett az erdőkből, a mezőkből. Amerre csak a szem ellátott állatok tetemei hevertek, és sebesült emberek tántorogtak közöttük. Egyedül az idősek voltak még észnél, ők óvták a gyermekeket és asszonyokat, amennyire gyenge erejükből tellett.

Kiron rájött, hogy Rá nem tud győzelmet aratni, nem tud feltámadni és ekkor Saáh becsukta a szemét, és mély álomba merült. Lelke eltávozott erről a világról.

Kiron is kétségbeesett, és elindult, hogy megkérdezze a bölcseket, mi tévő legyen, megkérdezze mi történt az előző sárkányokkal.

Napokig kereste azt az idős embert, aki tudhatott a régmúlt idők csodáiról, de sikertelenül. Egyedül egy megtébolyult remetét talált, aki eszét vesztette a nagy magányban. Ez a remete szállást kínált neki, és Kiron elfogadta, hiszen nem volt más választása, kint bármikor megölhették volna. Mikor a remete egy üres szobát mutatott neki, ahol semmilyen bútor nem volt, Kiron kezdte egy úgy érezni, hogy ez egy börtön a számára. Ám amint a szobába lépett egy kis gyertya fényénél észrevette, hogy a falakon olyan festmények vannak, amelyek elmesélik számára azt a történetet, amit ő keres. Szinte megelevenedtek előtte a képek, szinte életre keltek a sárkányok. Látta amint a földön kiszáradtak a folyók, és amint a sárkány könnyeitől ismét esőzni kezdett. Látta amint fülledt nyár volt a föld egyik részén, míg a másikon tomboló viharok, és amint megálltak az évszakok, és eltűntek a változások. Ekkor a sárkány forogni kezdett, és hatalmas hurrikán támadt, ami megmozdította a földet, tovafújta a telet, és helyette beköszöntött a tavasz, máshol pedig tavasz helyett a nyár, és az egész földön helyre állt a természet körforgása, mindenhova megérkezett a változás szele.

De bármennyire is kereste sehol nem látott olyan történetet, ahol ne lett volna nappal. Kiron megértette, hogy az ő és Saáh feladata megoldást találni, és az ő történetük fog felkerülni a falra. Arra azonban még mindig nem tudott rájönni, hogy mit tegyen. Csak ült a kis gyertya lángja mellett, és figyelte hogyan táncol a széllel a tűz. Látta abban a táncban a gyerekkorát, látta az önfeledt boldogságot, látta édesanyját, és első szerelmét, Nílát is. Forró könnycsepp gördült végig az arcán, egy könnycsepp, mely szíve legmélyén fakadt. És akkor a gyertya lángja a magasba csapott, majd mikor a könnycsepp a földre hullt, a gyertya lángja is kialudt.

Kiron válasz nélkül tért haza Saához. Zokogva ölelte át sárkányát, és egyre több könnycsepp hullott szeméből. Saáht pedig megérintette barátja lelke, és lassan kinyitotta a szemét. Saáh erőtlenül állt fel. Mikor az utcára tekintett látta, hogy egy alig 5 éves gyermeket véd édesanyja minden erejéből, de az édesanya és a Szívtelenek harca eldőlt, amikor az anya ájultan esett össze. A Szívtelen kitépték kezéből a gyermeket, aki egyenesen Saáh szemébe nézett. Saáh szíve pedig felrepedt, szája kinyílt és lelke tüze egyenesen a Szívteleneket égette. És ekkor a Szívtelenek szíve felmelegedett, Saáh tüze pedig még erősebb lett. Hamarosan már az egész föld Saáh szívének tüzében égett, és minél több ember lelkét melengette, annál nagyobb ereje lett a lángoknak.

Az emberek szívébe ismét szeretet költözött, és hamarosan csillagok gyúltak az égbolton, megtörve az éjszaka sötétjét.

De a Nap nem kelt föl. Ekkor Kiron minden reményét elvesztve kezdett el zokogni. A Földre zuhant, és hatalmas bánat lett rajta úrrá. Saáh hozzábújt, de Kiron fájdalma nem enyhült. Ekkor Saáh a hátára ültette Kiront, lelkük ismét egyesült, és mély fájdalmuk tüze lángra gyújtotta a Napot. Hajnal lett. Mikor az emberek látták, ahogy a Nap vöröslő sugarai áttörték a sötét eget, összeölelkezve kezdtek sírni. Megbánták amit tettek, és szívük kinyílt a fény előtt. Ismét reménykedtek, Rá pedig feltámadt.

Kiron és Saáh szívük tüzében égett, és hamvaikból újra növények sarjadtak. Emléküket örökre őrizni fogja a remete szobája.

 

Oldal: Sárkánytűz by Sugi
Mert a rastaszív örökké dobog^^ - © 2008 - 2024 - a-rastasziv-orokke-dobog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat