Perzselő forróság volt akkor nyáron. Mindenki aki tehette a vízpartra menekült a meleg napsugarak elől. Az állatok is mind behúzódtak hűvös vackukba hogy lehűtsék felhevült testüket. Másrészről a meleg szellő mindenkit kedvesen simogatott így adva bágyadt hangulatot a vidéki kis város lakóinak. Ezt a területet ugyanis messze elkerült a nyugat pompája. Itt nem boldogított a pénz. Az emberek ismerték egymást és őszinte örömmel üdvözölték a rég látott ismerősöket. Nyáron az emberek az esti órákban összegyűltek és hatalmas tűz mellett múlatták az időt. Mindenki vigadott, énekelt és táncolt. A fiatal leányok kacér pillantásokat vetettek a fiatal csibészekre, akik e kacér pillantásokat látva rögtön dalba foglalták a legszebb bókjaikat. Ilyenkor, ezeken a meleg nyári estéken elszálltak a gondok, elmúltak a problémák. A hold halovány fénye tündöklött az égen, mint a legpompásabb legelérhetetlenebb leány, aki senkié, mégis mindenkié. Őt a legcsodásabb hercegek vették körül, de az ő szíve csak a napé volt. és mivel a napot ő sose kaphatta meg a szíve a sötétség foglya lett. Beszőtte őt az álnok fekete éj, de ő túlragyogta azt. Szíve forró, fájdalmas lángja áttörte börtöne falait.

Ezen a nyári napon egy kislány hideg lázban égve szemlélte ablakából a ragyogó holdat. Érezte a fájdalmat amit a hold érzett, és osztozott vele a szenvedésben. Szíve azért a legényért dobogott, akit ő soha nem kaphatott meg.

A fiú és családja átutazóban járt a városban, amikor Minera a piacon vette meg a vacsorához valót. Mikor észrevette a fiút tudta hogy idegen, de mégis életében először valami súlyos lökést érzett szíve buja boldogsággal átszőtt mozdulatlan világában. A hiány átjárta apró, törékeny testének minden porcikáját, és áttörte a szeme előtt lebegő rózsaszín világát. Tudta hogy megváltozik az élete, tudta hogy itt az ideje édes álmából felébrednie. Mintha a tökéletes világ semmivé foszlott volna úgy hatolt át szívén a remény gondolatja. A reményé hogy egyszer a fiú majd őt fogja szeretni és vele fog majd isten előtt hűséget fogadni. Hamarosan az ifjúnak is feltűnt a bájos kislány és bátorságot merítve odasétált hozzá. Megkérdezte hogy hívják a napot is elhomályosító apró kis tüneményt, de Minera elpirulva lehajtotta fejét. Nem felelt, nem tudott, béklyó ült a száján melyet a szégyenlősség ismeretlen vadja zárt rá. De a fiú nem adta fel s ismét kérdezte, megsebzett szívének hercegnőjének mi is a neve. Ekkor  lány ránézett nagy, barna szemeivel és ekkor már a fiúnak is elállt a lélegzete. Hirtelen és örökre beleszeretett a lányba és odaadta szívét a lány birtokába. Csak álltak némán, csak nézték egymást s egy szót se szóltak, de ez a csend több volt annál mintha megszólaltak volna. Örökre egymáséi lettek s tudták egyszer még együtt is lehetnek. De ekkor hang szólt a semmiből, véget vetve az örökké tartó, rövid pillantásnak.

- Csak a nevét! Csak a nevét árulja el kisasszony nekem hogy midőn majd egyszer meghalok,s halálom pillanatában valami szépre gondolok, a neve a szerelem poklába kísérjen engem el.

- A nevem lenne hát a szerelem záloga, melyet én teljes szívemből magának adok oda. De ha elveszi tőlem kilétem rejtelmét, cserébe adja nekem oda a magáét! A nevem Minera.

- A kisasszony ajándékát viszonozni nem tudom, de az ígéretem betartom és nevemet megmondom. Nem oly csillogó mint a hold leányáé, ki vőlegényét a napot túlragyogni nem fél. Ki tündöklik az égen mint a legszebb csillag, kire a hold is féltékenyen pillant. Pedig tudja a hold és tudja a nap hogy az égbolton nekik vetélytársuk nincsen, de ha a kisasszony egyszer csillaggá lenne a hercegi pár is elbújna mellette. A nevem Kiron.

- A szavak elszánnak, s az úrfi is elmegy, nekem pedig csak az emlék marad mely szép lassan halovánnyá leszen. Marad majd egy emlék mely örökké fájni, mi folyton tépi szívem még egyszer bele halok. De várok majd önre örökké, szüntelen hogy egy napon engem ismét megkeressen. Várom majd az órát s a percet hogy újra lássam s szívem örömében újra verni kezdjen. Mert itt állok én, mostmár mozdulatlan szívvel, vérző sebbel, s könnyező szemekkel. Lám e szép szavak mily fájdalmat hozának boldog lelkemnek védtelen falának.

- Soha el nem felejtem gyönyörű szemeit, és igyekszek majd enyhíteni vérző sebeit. Igyekszem majd visszajönni itt hagyott szívemért melyet addig itt hagyok a maga szerelméért. Vigyázzon rá, kérem, mert szívem csak egy van és nélküle életemben csak fájdalom van. Visszajövök érte mihelyst tehetem s ha majd egyszer ismét elmegyek a szívem őrzőjét is magammal viszem. Tudom hogy a szívem vissza tőle soha nem kapom, de a hiányát majd magával pótolom. Addig pedig vigyázzon önre az irigykedő nap mert ennél szebb ajándékot ő sose kap. Aztán majd visszaveszem önt, s örökre enyém lészen ha kell megküzdök önért az egész csillagos éggel.

- ha rám vigyáz a herceg, önt óvja a hercegnő. Tündöklő fátylával védelmezze magát az irigy napsugártól, mely karddal kivont perzselő hadseregét küldi majd ön ellen, hogy engem vissza többé ne szerezzen. de én csak a magáé vagyok, csupán lélektelen szolgája a mennynek ki ha maga nem jön örökre elveszett. Szabadítson ki engem fénylő rabságomból s ígérem jó tettét ezerszer meghálálom.

Ekkor Kiron beszállt a hat ló húzta kocsiba, Minera pedig egyedül maradt kínzó magányába. A tündöklő láng kihúnyt a szemében, s helyette örökös patak csobogása lészen. Minden este megtelt, és kiáradt medréből a zubogó folyócska, mi az idő múlásával szép lassan óceánná dagada. Szíve is meghasadt ahogy teltek a hetek, s a rózsaszín világ helyett lassan csak vérző sebek lettek. Ahogy a holdat rabláncra kötötte az irigy sötétség, úgy vette el lassan az ő szívét is. Szépségének fénye vetekedett a nap sugaraival, ám az ő szíve a sötétség rabja maradt. Nagy barna szemei is lassan pirossá lésznek, ahogy vörösödött az óceánban fájdalmának sebe. Hamarosan elvonult a világtól s csak egy barátja maradt az álma, melyben a hercegét ismét látja. Már évek teltek el, és ő egyre várta, mikor tér vissza szíve választottja. De nem jött, és a fájdalom sem enyhűlt, így néha a halál gondolata is felmerült. De a remény legyőzte nyugtató halált, mely megfutamodva visszavonult koporsójába. De minden magányos órán meglátogatta, és nyugalmat kínálva csalogatta. És ahogy a remény egyre gyengült a halál gondolata egyre többször kerekedett felül. Utolsó pillanatban azonban jó gondolat ébredt fejében, s a gondolattól vezényelve pakolni kezdett serényen. Elindult hogy megkeresse szívének gyilkosát s utoljára lássa napfény vetélytársát. Nem tudta merre induljon így követte barátját, az esthajnal sugarát. Ez a kis fénysugár vezette őt városokon keresztül, amikor egy esős éjszakán végképp legyengült. Betért hát egy apró fogadóba, hogy megfáradt testét egy ágyban elaltassa. Álmában ismét látta az ő élete szerelmét, ki nélkül ő az életből nem kér, kivel a haláltól se fél. Másnap hajnalban ismét útnak indult hogy utolsó erejét is elhagyva meghaljon valahol. Ám ekkor egy kocsi megáll mellette és egy aggódó öregember kiszáll belőle. Óvatosan felemeli a csonttá aszott kislányt, s mikor az ránéz szemében megleli élete fájdalmát. Tudja hogy a lányt megöli a bánat, ezért hazaviszi és megkérdi mi bántja. A lány elmeséli gyötrelmes napjait, s ekkor egy könnycsepp gurul végig az öreg ráncain. Hívatja inasát kerítsék elő a Kiron névre hallgató ifjú szívtörőt. Mivel hogy az öreg gazdag ember vala, sok száz ember indul útnak aznap. Sok hét telt el és a fiúnak semmi híre nincsen, így a lány testében lassan megszűnik az élet. Abba a pillanatba mikor lelke felkerült az égbe élete szerelme megérkezett éppen. De akkor már lelke az égbolton fekete fényként ragyogott,  és a fiú a teste mellé rogyott. Elsírta bánatát hogy nem tudott jönni, mert apja haldoklott és neki mellette kellett lenni. Később mikor visszatért nem találta sehol a lányt, így elindult megkeresni szíve választottját. Bármerre ment nem találta nyomát, s most hogy megtalálta föld fedi be porát. Mikor ezt kimondta meghasadt a szíve és lelke neki is felkerült az égbe.

A lány csillaga a holdnak, a fiú sugara a napnak. Minden nap látják egymást de egymásé sosem leszek, bárhogy küzdenek is fogjai a természetnek. Nap követi a holdat, s hold a napot siratják egymást felhők és csillagok. Mert minden csillag egy fájdalmas lelket rejt, mely a kinzó gyötrelemtől világítva ad reményt az embernek. És minden felhő a bánattól sír, mikor kifakad, s mikor hatalmas gyötrelme áttöri sugarát a napnak. Hiába élet, hiába halál a sorsa mindenkit megtalál. De a remény éltet, és a fény ad erőt, hogy küzdjön a sorssal és megválassza a jövendőt.   

 

Oldal: a Nap és a Hold fájdalma by Sugi
Mert a rastaszív örökké dobog^^ - © 2008 - 2024 - a-rastasziv-orokke-dobog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat