Már régóta vártuk a nyári szünetet, amikor végre elkezdődött. A nap magasan ragyogott az égen, amikor elhatároztuk, hogy kocsiba szállunk és meg sem állunk, amíg be nem esteledik. Csak a legszükségesebb holmikat pakoltuk be a táskába, meg persze egy sátrat, és némi élelmet. Már mindannyian elmúltunk 18 évesek így aztán szülői engedély nélkül is nekivághattunk ennek a kirándulásnak.

Alig múlt 12 óra, amikor már dudáltak az ajtó előtt, én pedig felkapva a hátizsákot rohantam ki az ajtón. Lendületből behajítottam a cuccomat a csomagtartóba Jude pedig tövig nyomta a gázpedált. Hamar kiértünk a kisváros forgalmas utcáiból, és lassan elmaradoztak mögöttünk a tanyák utolsó maradványai is, mi pedig úgy éreztük, hogy elhagytunk minden gondot, és végre szabadok vagyunk. A kocsi rádióját max hangerőre tekertük fel, és énekeltünk, és táncoltunk (már amennyire egy ilyen kicsi kocsiban lehetséges).  Már több órája utaztunk, megállás nélkül, amikor éreztem, hogy szükség lenne egy megállóra, hogy könnyíthessek magamon.

- Jude! A legközelebbi kukoricásnál meg kéne állnunk egy pár percre!
- Itt egy üveg Síla!
- Nem tudom feltűnt-e neked, de én nem tudok üvegbe pisilni!
- Bocsi, de liberóval nem szolgálhatok!
- Jude!!!
- Oké,oké, még pár percig bírd ki, aztán megállunk. (ahh, láányok!- sóhajtotta)

Hamarosan tényleg megálltunk, és míg Jude egy közeli fát keresett, én Kate-vel egyre beljebb hatoltam a kukoricatáblában. Már öltöztem, amikor olyan érzésem támadt mintha figyelnének.

- Jude! Te perverz állat!- kiáltottam fel.

De nem érkezett válasz.

- Kate! Merre vagy? Igyekezz!
- Már készen vagyok, várj meg!

Gyors a kocsi felé indultunk, de meglepetésemre Jude már a kocsiban ült, és türelmetlenül várt minket, márpedig az lehetetlen hogy ennyi idővel hamarabb visszaért volna. Tehát a paranoia első jelei egész fiatal koromban mutatkoznak rajtam.

Épp hogy becsuktam az ajtót, már fel is pörgött a motor, mi pedig száguldottunk tovább. Csak akkor álltunk meg, amikor kezdett besötétedni. Egy erdőben álltunk meg lesátorozni. Kis tüzet gyújtottunk, elővettük a gitárt, és szinte hajnalig játszottunk, és ittunk, és mulattunk. Már felfele ment a nap, amikorra mindannyian kimerültünk, és elaludtunk. Hamarosan elaludt a tűz is, a fák koronáján beszűrődő nap pedig kezdte felszárítani a harmatos avart. Mindannyian mélyen aludtunk, amikor valami neszt hallottam. Nem vagyok valami jó alvó, így aztán kinyitottam a szemem hogy meggyőződjek róla, minden rendben van. De mintha valami árnyék suhant volna el mellőlem a fák közé.

-(Remek!most már hallucinálok is…)

Mire sikerült visszaaludnom, a többiek keltettek, hogy ideje tovább indulnunk.

- Síla! Átaludnád ezt a gyönyörű napot?! – kérdezte kicsit megbotránkozva Kate.
- Gyerünk már csajszi! Siess mert itt hagyunk!- nevetett Jude.

Nem volt más választásom feltápászkodtam, összeszedtem gyors a holmim, és már indultunk is.
Körülbelül fél óra autózás után találtunk egy benzinkutat, ahol megálltunk tankolni, meg vettünk némi élelmet, meg italt. Aztán az öreg pénztáros kezdett érdeklődni az utunk felől.

- Nah és merre indultatok fiatalok?
- Nincs kijelölt uticélunk, de úgy néz ki hogy itt valamelyik közeli faluban fogunk pár napot eltölteni.
- Hát igen. Amikor én voltam fiatal, akkor mi is sokat kirándultunk ám a barátokkal. Persze mi nem kocsival mentünk, mert akkor ugye még nem is volt kocsi. Jhajj, de rég volt már! Egyszer például épp erre szálltunk meg….
- Biztos nagyon jó lehetett, de mi most indulunk is tovább. Szép napot!- vágott az öreg szavába Jude.
- Vigyázzanak az árnyakkal!- kiáltott utánunk az öreg.

Én vissza szerettem volna fordulni, hogy megkérdezzem kikre gondol, de Kate megfogta kezem, és visszavonszolt a kocsiba. Alig pár perc alatt elértük egy kis falu első házait, és elhatároztuk, hogy abban a faluban szállunk meg pár napig.

 

- Jól esne egy kád forró vízben való fürcsizés…- sóhajtotta Kate.
- Én mindent megadnék egy pihe-puha ágyért. – fűztem hozzá.

- Úgy látom nincs más választásom, meg kell állnunk egy éjszakára. – törődött bele Jude.

 

Kerestünk egy panziót, és elindultunk körbe nézni a faluba.

 

- Én körbe nézek itt a faluba. Olyan furcsán elhagyatott… Kíváncsi vagyok hogy miért van ilyen furcsa érzésem. Mintha figyelnének. Ráadásul olyan mintha pont ide vezettek volna.
- A frászt hozod rám Sí’!

- ugyan már lányok! Olyanok vagytok mint a húgom. Higyjetek nekem! Mumusok nem léteznek!

- haha Jude! Ma nagyon vicces vagy! Nah mindegy. Amíg Síla rájön hogy mi ez a titokzatos valami, én keresek valami boltot, és megveszem a legcsinibb rucit.

-  nekem mindegy hogy mit csináltok! 8kor találkozzunk ugyanitt. Telefon mindenkinél legyen!- mondta Jude.

 

Így aztán elindultunk. Én legelőször a múzeumba mentem. Pedig soha nem érdekeltek a régiségek. De ebben a faluban valahogy minden olyan más volt. Templom nem volt, az emberek pedig mind idősek voltak, és olyanok mintha mindjük valami nagy titkot őrizne. És volt még valami. A csend. Nyomasztó volt a csend. Még a szél se fújt, kocsik se jártak, és az emberek is csak suttogva beszéltek egymással. Mintha attól tartottak volna, hogy meghallják őket.

De nem sok időm volt gondolkodni, mert megérkeztem a múzeumhoz, ami sajnos zárva volt. Már kezdtem feladni ezt a badarságnak tűnő kutatást, amikor megpillantottam a távolba a benzinkutat, ahol az öregember mondott valamit az ,,árnyakról”. Gondoltam még van pár órám 8ig így aztán elkezdtem gyorsítani lépteimet, és hamarosan elérkeztem a benzinkúthoz. Reméltem hogy még az idősember van bent. És szerencsémre tényleg ő volt.

 

- Jó napot uram!

- Segíthetek valamiben?

- Csak érdeklődni szeretnék az…

- Árnyakról.

- Igen. Kik, vagy mik azok az árnyak? És miért olyan furcsák itt az emberek?

- Ez egy nagyon régi történet. És apáról fiúra száll. Még az 1700as években kezdődött minden. Ez egy boldog falu volt. A nők mind csodálatosak, és kacérak voltak. De a legszebb mégis Elisabeth volt. Apja a helyi kocsmáros volt, aki nagyon féltette egyetlen leányát. Minden udvarlóját szemmel tartotta, persze, nem kellett aggódnia, mert Elisabethnek nem kellettek ezek az ifjak. Aztán egy nap új fiú érkezett a városba, és persze neki is megtetszett a lány, csakhogy most a lány érzelmei sem voltak közömbösek. A fiú nem volt vagyonos ember, az apa pedig a legjobbat szerette volna a lányának, így aztán eltiltotta a fiatalokat egymástól. Egy nap azonban mind a ketten megszöktek, az apa pedig dühöngött. Elindult megkeresni a lányát, de a keresés közben elvesztette ép elméjét. A lány szerencsétlenségére azonban apja megtalálta őt, és akarata ellenére visszavitte őt a házukba, és a pincébe zárta, a fiút pedig megátkozta.

 

- ,, Árnyékként élj míg világ a világ, látsd hogy pusztul el minden körülötted! Mikor a nap nyugodni tér, te válj semmivé, de mikor a nap ismét felkel, te is éledj, és látsd mivé válik az ember. „

 

A legenda szerint a lány pár napon belül belehalt bánatába ott lent a sötétben, és sokak szerint azóta is szerelmét keresi,de soha nem találja, hiszen ő a sötétben bolyong, szerelme pedig csak a fényben létezik. Így aztán soha nem nyugodhatnak békében, és örök kárhozat rabjai a lelkük.

 

- És maga hisz ebben a gyerekmesében?!

- Te is hinnél, ha kinyitnád a szemed.

- Ezt meg hogy érti?

 

Ekkor az öregember az árnyékomra mutatott én pedig nem hittem a szememnek. Az árnyék nem is az enyém volt. Egy másik nő árnyéka volt, akinek még hosszú, bokáig érő, bő ruhája volt. Aztán hirtelen eltűnt az idegen árnyék, és ismét megjelent az enyém.

 

- Mi történik?! Mi ez az egész?!- kiabáltam.

- Nem mondhatom el, de vigyázz magadra! Mindig hallgass a harmadik szemedre!

 

A nap vöröslő sugarai beszűrődtek az ablakon, a falon lévő óra fél 8at ütött, az idős ember pedig nyomtalanul eltűnt. Csak egy pillanat volt az egész, mint az ébredés, egy furcsa álomból. Még nem tértem teljesen magamhoz, de már futottam vissza a többiekhez. Futottam ahogy csak bírtam. Egyre sötétedett, és ahogy a nap kezdett alámerülni a horizontnak, úgy lettek egyre egyformábbak a formák, a házak, minden. Nem voltak emberek, egy teremtett lélek se volt az utcákon. Nem voltak lámpák, és a házak ablakán se szűrődött ki fény. Teljes sötétség borult a falura. Aztán hirtelen megláttam a kocsinkat, és utolsó erőmmel kinyitottam a ház ajtaját. Eddig fel se tűnt, de egy óra volt a falon, rögtön az ajtóval szemben, ami épp 8at ütött, és mihelyst a mutató beállt, az utolsó napsugár is eltűnt. Már semmit nem lehetett látni, rajtam pedig eluralkodott a kétségbeesés. Minden erőmet összeszedtem és felkiáltottam a többieknek:

 

- Kate! Jude!

- Csak hogy visszaértél! Ebben az átkozott faluban nincs áram.– kiáltott vissza Kate.

- Jude!

- Mi az Síla?

- Csak meggyőződtem róla, hogy te is itt vagy. Nem látok semmit. Merre vagytok?

- Gyere erre! Kövesd a hangom!- mondta Kate.

 

Óvatosan a zsebembe nyúltam, hogy kivegyem a telefonom, és utat világítsak magamnak. Nem volt nagy fénye a telefonomnak, éppen csak sejteni lehetett a formákat, de az az egy biztos volt, hogy minden megváltozott délután óta. Nem sokat nézelődtem, próbáltam követni Kate hangját. Egyre közelebbről hallottam, amikor végre megláttam őt. De nem hittem a szememnek. Katen középkori, hosszú ruha volt, és kesztyű, és ott állt mellette Jude szintén régi nemesi öltözetben. Mintha az idő viszavitt volna minket egy másik korba. Azt hittem csak álmodok, és reméltem fel fogok ébredni. Behunytam a szemem és erősen koncentráltam. És mikor a szemeim becsukódtak, hirtelen mintha ismét felkelt volna a nap, mindent forma kitisztult előttem. Mintha csak akkor ébredtem volna fel. Aztán kinyitottam a szemem, és megint minden elsötétült de semmi nem változott. Majd mikor ismét behunytam a szemem megint minden kitisztult. Tisztán láttam ahogy ott áll Kate és Jude azokban a régi-új a ruhákban. Láttam hogy mennyire szeretik egymást, mintha titkon szerelmesek lennének. És aztán magamra néztem. Nem hittem hogy ez a valóság. Inkább valami soha véget nem érő álom. Rajtam is hosszú, rózsaszín ruha volt, a kezemen, pedig rózsaszín csipkés hosszú kesztyű. Szépek voltunk, mi hárman, de valami mégis megrettentett. Egy poros tükör volt Kate mögött a falon, én pedig óvatosan odasétáltam, hogy megnézzem magam. És láttam magam, láttam ahogy a szemeim csukva vannak. Mindent láttam, mintha testem csak egy bábú lett volna, amiből bármikor kirepülhet a lelkem.  Kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés, de erőt vettem magamon. Valami furcsa nyugalom vett körül, és Kate is Jude is nyugodt volt. Talán túl nyugodt. Mintha észre se vennék hogy mi történik.

Hosszú percekig nem történt semmi, én pedig kezdtem elmerülni a gondolataimban, és kideríteni mi kerüli el a figyelmem, mi történik, milyen titok lappang ezen a helyen. Aztán Kate megszólalt:

 

- Te vagy az! Te vagy a kiválasztott! Már évszázadok óta várok rád, hogy felszabadíts.

- Nem értem miről beszélsz! Biztos összekeversz valakivel. Még hogy Én a kiválasztott?!

- Butuska gyermek! Hát te semmit se tudsz?!

- Mit kéne tudnom?

- Elég lenne azt tudnád hogy ki vagy te. De te nem ismered magad, én pedig saját magad megismerésében nem segíthetek. Te vagy a kulcsa ennek az átoknak. Te fogod felszabadítani a falut. Nem kell félned! Mi segíteni fogunk, amiben csak tudunk. De ne feledd! Meg kell tudnod ki vagy te! Emlékezz!

 

Ekkor vettem észre, hogy Kate szemei arany színben ragyognak. Soha nem láttam még ilyet. Jude szemei zöldek voltak, amilyenek szoktak lenni, de mégis mások. Most ragyogtak mint a drágakövek.

Aztán minden elsötétült. Valószínűleg elájultam, mert mikor magamhoz tértem reggel volt, és minden teljesen normálisnak nézett ki. Már kezdtem kételkedni benne hogy valóban megtörténtek az események, de akkor észrevettem a sebeket a lábamon, amik valószínűleg akkor keletkeztek, amikor futottam vissza a panzióba. A nyakam is sajgott, de nem törődtem vele. Biztos csak elaludtam, majd elmúlik. Elindultam a fürdőszobába, hogy frissítő fürdőt vegyek, de felesleges volt az igyekezetem, mert Kate már megelőzött. Így aztán a konyhába indultam, hogy résen legyek, ha végez Kate, nehogy Jude is elém kerüljön, aztán a nagy sietségbe nekem ne jusson idő fürdeni. Szóval épp a konyhába igyekeztem, amikor észrevettem, hogy Jude milyen rémült fejet vág, amióta meglátott.

 

- Ilyen szörnyen nézek ki hajnalban?- kérdeztem kicsit duzzogva.

- Az ott mi a nyakadon?

- Mi micsoda? Látsz valami gigapattanást?!- kérdeztem halálra riadva.

- Nem. Nem pattanás.

- Akkor meg ne vágj ilyen fejet. A pattanásnál úgy sincs szörnyűbb dolog. – mondtam teljesen megnyugodva.

- Olyan mintha… mintha… megharaptak volna.

- Az lehetetlen! Nem szokás egymást harapdálni. Ráadásul senkivel nem találkoztam csak veled és Katevel.

 

Miközben ezt mondtam, elindultam a tükör felé, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Sajnos semmi nem volt rendben. A nyakamon egy harapásnyom volt. De nem embertől származott. Eddig csak a TV-ben láttam ilyet. De most velem történt meg.

 

- Megharapott… egy vámpír.

Mostmár tudom miért nem emlékszek a tegnapi nap végére.

Közben Kate végzett a fürdéssel, én pedig szinte futottam, hogy beülhessek a forró, gőzölgő kád vízbe. Megnyitottam a forró vizet, és vártam hogy minden gond elpárologjon. Vártam hogy ellazuljanak az izmaim. De a víz hiába gőzölgött, hideg volt. Mintha egy vödör jégben ülnék. Aztán hirtelen megérintett  a nap sugara, bár a redőny le volt húzva. Csak egy aprócska sugár volt, mégis melegséggel árasztotta el a testem. Az ablakhoz sétáltam és kinyitottam. Lassan már az egész testem a fényben fürdött. Boldog voltam.

Arra eszméltem föl, hogy Jude dörömböl az ajtón.

 

- Jól vagy Síla? Síla! Válaszolj!

- Igen. Jól vagyok…

- Siess Síla! Mennünk kell. Valami nem stimmel ebben a faluban. Nagyon nem. Jobb lesz, ha minél hamarabb eltűnünk innen.

- Sietek. Csak egy perc.

 

Tudtam hogy valami nincs rendben. Én sem vagyok rendben. Többé semmi nincs rendben. Mégis hova mehetnék?! Meg kell tudnom hogy mi történik… hogy mi történik velem.

Halkan kinyitottam az ablakot, és kimásztam az udvarra, majd az utcára. Futottam ahogy csak bírtam. Futottam vissza a benzinkúthoz.

Közben a panzióban Jude már őrjöngve dörömbölt az ajtón, amikor Kate halkan szinte suttogva kijelentette:

 

- Már elment.

- Ezt meg honnan veszed?

- Nem tudom. Érzem. Érzem a véred illatát… érzem az emberek hangulatát…és érzem hogy merre van Síla.

Jude! Nem véletlenül vagyunk itt. Itt kell lennünk. Ez a sorsunk.

- Miket beszélsz Kate?! Mi történt veled? Ez nem vicces.

- Te nem érzel semmit Jude? Veled nem történt semmi, mióta ideérkeztünk?

- Nem!- ordított fel Jude.

 

Pedig történtek vele is furcsa dolgok. Olyan dolgok, amiket nem tudott megmagyarázni, és szeretett volna mihamarabb megszabadulni még az emlékeiktől is.

 

Történt- e valami furcsa?! Hogyha az embert furcsa dolgok veszik körbe, akkor a normális dolgok válnak láthatóvá, és a furcsa dolgok lesznek megszokottak. Ez a falu nincs rajta a térképen és az itt lakó emberek már régen nem élnek, csupán bolyonganak, és a halandók számára láthatatlanok. Hogy akkor mi mégis hogyan látjuk? Nem vagyunk halandók... Mostmár Síla sem az. Én magam pedig nemcsak ,,furcsa” hanem kegyetlen  lettem, miközben a lelkem is elvesztettem. Jobb lenne ha nélkülem mennének el a lányok. Nagyobb veszélyt jelentek rájuk, mint bárki más. Minden, amiről azt hittem hogy álom, valósággá vált reggel. Láttam Síla nyakát. Láttam rajta a sebet…és éreztem a vérének az ízét a számban. Én tettem… Kárhozott lettem, és mégsem tudom itt hagyni őket. Mintha valami hozzájuk láncolt volna. Pedig ez szenvedés. Mindenkinek csupán szenvedés, és félelem és veszély.- gondolkodott magában Jude.

 

- Jude? Jól vagy?- kérdezte kicsit megijedve Kate.

- Igen. De most el kell mennem. Rá kell jönnöm mi történik.

- Rendben. Veled megyek.

- Nem! Neked itt kell maradnod, hogyha visszaér Síla, akkor legyen itt valaki.

- Rendben.

 

Azt hiszi Jude hogy Ő a veszélyes. Azt hiszi minket kell megvédenie. Sajnálom szerelmem. Teljes szívemből sajnálom… Én nem így akartam..5 éves korom óta veszélyt jelentek az emberekre. De ki gyanakodna egy kislányra? Pedig egyre csak erősödök és egyre nehezebb megfékezni az indulatomat...pedig igyekszem…teljes erőmből…vagy inkább szívemből..mármint abból a darabjából ami még megmaradt… Szegény Jude. Félsz hogy bánthatsz engem?! Hamarabb hallom meg minden gondolatod, mint te magad! Igen. Hallom a gondolatod, mióta beléd kóstoltam. És hallom Síla gondolatait is mióta belekóstoltál. De ennek így kellett lennie. Minden meg van írva. Az én feladatom hogy segítsek Sílának eljutnia a célig, és akkor minden kárhozott végre békére lel. – tűnődött magában Kate.

 

Közben Jude az erdőben bolyongott, és keresett valami régen a feledés homályába merült, de mégis fontos emléket. Azonban minél beljebb hatolt az erdőben, minél mélyebbre nyúlt vissza az emlékezetében, annál nagyobb fájdalmat érzett. Tudta hogy nem állhat meg, beljebb és beljebb kell hatolnia. Végül megtalálta amit keresett. Egy medált, ami egy öreg fa gyökerénél pihent. Ez a medál őrizte annak a napnak az emlékeit, amikor ő vámpírrá lett. Ez a medál őrizte annak a vámpírnak a nevét, az arcát, a szavait, aki őt átváltoztatta.

 

- Kate!- ordított fel Jude.

- Hogyan tehetted?!

 

Eközben én ismét a múzeumhoz igyekeztem, de az zárva volt. Kezdtem azt hinni, hogy már rég be is zárt. De ekkor egy kisgyerek jelent meg előttem. Nem jött, és nem ment sehová, csak megjelent majd eltűnt. Egyetlen mondatot mondott:

 

- Hát te nem látod? Nem látsz a szemedtől?

 

Becsuktam a szemem, és láttam, hogy az ajtó nyitva van. Óvatosan besétáltam, és rögtön elkezdtem keresni azzal a régi legendával kapcsolatban valami könyvet. Igazából nem tudtam hol kezdjem, de ekkor egy hangot hallottam. Kate hangja volt, de sehol nem láttam. Csak belesúgta a fülembe, hogy:

 

- Tudnod kell ki vagy! Ha nem tudod, nem tudok segíteni. Keresd a születésed napját!

 

Ekkor megint megjelent az a kislány. Nem szólt semmit, csak mosolyogott, és elém rakott egy vastag, régi, könyvet, amire a születésem dátuma volt írva.

 

- 1992. május 13.

 

Óvatosan belelapoztam. Minden napom le volt írva mióta megszülettem. Mint egy napló. Az utolsó oldalak pedig üresek voltak. Az első oldalon állt a sorsom története:

 

,, Elérkezett a napfogyatkozás. Ez az a nap, amikor a Megváltó megszületik. Mikor elérkezik a vöröslő hold, és minden kárhozott, ki az éjszakában él, elveszti emberi lelkét, és démonná változik, a nap gyermeke, ki magában hordozza mind a két faj átkát, megszabadítja a lelkeket az örök kárhozattól.”

 

Mikor ezt elolvastam a könyv lapjairól eltűntek az írások. Még fel se fogtam hogy mi történik, amikor a kislány megjelent. Hangosan kacagni kezdett, majd elvette a könyvet.

 

- Megkaptad a kérdésedre a választ! Ne akarj mindent tudni! Mindennek eljön a maga ideje!

 

Aztán eltűnt.

 

Tudtam hogy a két ,,faj” az árnyak, és a vámpírok. De hogy lehetek én a megváltó? Hogyan tudnám én bárkinek is megváltani a lelkét?

 

Amikor ezen gondolkodtam megjelent Kate.

- Gyere! Ideje mennünk. Már nem sok van a vámpírok éjszakájáig.

- Szóval te mindent tudtál?

- Mindenkinek meg van a sorsa, a maga feladata. Az én sorsom az hogy téged felkészítselek, hogy melletted legyek, és vigyázzak, hogy a jóslat beteljesüljön.

- Tehát csak ezért…?

- Nem! Én tényleg…sze..szeretlek.

 

Erre nem mondtam semmit. Némán sétáltunk ebben a rejtélyes faluban, és most mégis minden olyan nyugodt volt. A lenyugvó nap vöröslő fénye szinte égetett. Észre se vettem, és sírtam. Egyszerre voltam boldog, és végtelenül szomorú. Mintha a Nap lett volna rég elvesztett szerelmem.

 

Ahogy így sétáltam a lenyugvó napot nézve egy sötét alakra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha repülne. Valami furcsa érzésem támadt. Ahogy egyre közeledett úgy lettek egyre zavarosabbak bennem az érzelmek. Aztán egy pillanat alatt minden megváltozott. Kate hátralökött én pedig tehetetlenül feküdtem el a földön.  Minden elhomályosodott. Amikor kezdtem magamhoz térni már az idegen alak karjaiban voltam. Bizonyára félnem kellett volna, de én mégis boldogságot éreztem.

 

- Herceg! Nem viheted el! A sorsának be kell teljesülnie!..- zihálta Kate.

 

Aztán a semmiből megjelent Jude, én pedig pillanatokon belül ismét a földön voltam. Nem tudom miért, de szerettem volna ismét a titokzatos idegen karjaiban lenni. Vágytam rá, mégis rettegtem tőle. Aztán minden elsötétült.

Mikor újra magamhoz tértem egy ágyban feküdtem és Kate ápolta a fejemen keletkezett sebet. Jól beüthettem, mert eléggé lüktetett. Jude az ablakban ült és rezzenéstelen arccal bámult kifele mélyen a gondolataiba merülve. Nem tudtam hogy esteledik vagy hajnalodik, de minden békés volt abban a félhomályban. Valami azonban nyugtalanított. Valami hiányzott, bár még nem jöttem rá, hogy mi az.

Aztán valami nyögés félét hallottam.

 

- Ne tedd Síla!- kiabált rám Kate.

- Mondd el hogy ki Ő! Honnan ismerem?

 

Tudtam, éreztem hogy valahonnan ismerem.

 

- Ő múltad… az életed…a halálod… Még réges-régen szerelmesek voltatok. Ő már akkor is vámpír volt mint most. A vámpírok hercege, Kain. Nagyhatalmú és kegyetlen. De veled valamiért kivételt tett. Soha nem bántott, mindentől óvott, és mindennel elhalmozott. Az otthonában éltél, mint valami drága kincse. Még gyermek voltál, úgy 15 éves, amikor hozzá kerültél.  A 18. szülinapodon szeretett volna vámpírrá és egyben a menyasszonyává tenni, de amikor megkóstolta véred nem tudott betelni vele… A karjaiban haltál meg. Ekkor elhatározta hogy felkutat, bárhol is szüless újjá, és újra magához vesz téged, egyetlen és örök szerelmét. Csakhogy más lett a sorsod. Soha de soha nem lehetsz az övé! Akkor a vámpír éned legyőzné az árnyék éned, és a kárhozottak lent ragadnának amíg világ a világ.

 

Észre se vettem, de sírtam. Megállás nélkül. Ekkor Kate átölelt, és éreztem hogy Jude is óvatosan odaült mellém. Mind a kettőjük szeméből áradt a sajnálat, szánalom.

 

- Tudom hogy mit kell tennem, mostmár tudom. Ugye nem fogom túlélni?....

 

Ekkor Kate és Jude egymásra néztek, és mindkettőjük szeme megtelt könyekkel. Tudtam a választ. A vérem, és egyben a halálom fogja megváltani az elátkozottak lelkét.

Mikor ezen gondolkodtam hallottam ahogy Kain fájdalmasan felkiált.

 

- Nem tehetitek… nem engedem… senki nem veheti el tőlem… mert abba belehalok.

 

Úgy éreztem mintha meghasadt volna a szívem. Bár nem emlékeztem már rá, hogy milyen volt akkor, de mégis szerettem. Ebben az új életemben is szerettem. Csak őt…teljes szívemből.

 

- Jude óvatosan az ölébe ültetett, és mint ahogy egy anya mesél a gyermekének, úgy mesélt nekem… szavak nélkül. De mégis értettem. Értettem minden szót, minden gondolatot. Tudtam hogy átérzi amit érzek. Ő Katet szereti, de mégis gyűlöli. Gyűlöli amiért vámpírrá tette, és mégis teljes szívéből szereti.

Láttam egy gondolatot, egy aprócska filmkockát. Láttam amint Jude megcsókolta Katet, és láttam ahogy megszülettem, és abban a pillanatban véget ért addigi boldog életük. Megváltozott a sorsuk.

 

Mennyi fájdalom van mindkettőjük szívében. Talán a halálom nekik is megnyugvást hoz majd.

Amint ezen tűnődtem láttam ahogy a hold vörös színben ragyog az égen. Tudtam hogy eljött az idő.

 

- Sajnálom Síla. Sajnálok mindent.

- Sose sajnáld Jude! Ez a sorsom, itt az ideje hogy végre tegyek valami jót.

- Síla…

- Köszönöm neked Kate, hogy eddig vigyáztál rám. Azt hiszem hogy ideje indulnunk…

 Lehetne még egy utolsó kívánságom?

- Tudom mit szeretnél… bár én nem örülök neki, de ha ragaszkodsz hozzá… - mondta Jude.

 

Ekkor kocsiba ültünk és egy erdőbe mentünk.  Volt ott egy öreg fa. A gyökerei már körbenőtték az alatta lévő apró kis táblát. Egy sírfelirat volt. Azalatt a fa alatt nyugodott a két szerelmes. Végülis egymás mellé lettek temetve.

 

Kate óvatosan az ölébe vett. Tudtam hogy ez életem utolsó napja, utolsó éjszakája. Csak abban reménykedtem hogy halálom után lelkem megnyugvásra lel, és ha van menny odakerülök, és még egyszer együtt lehetek örök szerelmemmel.

 

- Ne haragudj Síla…-zokogta Kate.

 

Éreztem ahogy a csuklómon mély vágás keletkezik, és éreztem ahogy meleg vérem lassan végig csurog a kezemen, rá a sírfeliratra. Hallottam ahogy zokog Kate és Jude és Kain.

 Még egyszer utoljára látni szerettem volna Kaint, és elmondani neki hogy szeretem… de már nem volt bennem erő. Utoljára a vöröslő holdat láttam. Csodálatos volt…és boldogsággal töltött el, hogy általam lel békére annyi kárhozott.

 

Aztán nemfájt semmi…már csak föntről láttam magam egyre távolodva. Láttam ahogy Jude óvatosan Kain karjaiba helyez majd annyi idő után újra megcsókolja Katet, és láttam ahogy Kain a kezében tart. Szerettem volna érezni az érintését…

 

Oldal: Egy régi legenda by Sugi
Mert a rastaszív örökké dobog^^ - © 2008 - 2024 - a-rastasziv-orokke-dobog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat