Most már tisztán emlékszek arra a napra, amikor nagyapám füstölgő pipájával a szájában ült hintaszékében. Én 18 éves voltam, még éretlen ifjú, de büszkeséggel teli és hittem, hogy minden úgy van, ahogy én azt elképzelem. Aznap azonban ennek az ellenkezője volt látható, ami rendkívüli módon sértette az önérzetem. Így hát mindenkivel kötekedtem, és harcoltam azért, hogy a vitákban én maradjak felül, és bebizonyosodjon, hogy márpedig nekem van igazam. És legtöbbször nekem is volt. mindenki belátta ezt és nekem adott igazat, kivéve a nagyapám. Ő mosolyogva cáfolta meg minden mondatom, nekem pedig be kellett látnom, hogy neki van igaza. Már fortyogott bennem a düh, már nem bírtam magam türtőztetni, azt hittem felrobbanok a méregtől. Ő pedig csak hintázott előre és hátra, miközben bele-bele szívott barna pipájába. Nyugodtan nézett rám, és szinte együtt érzően mosolygott. És ekkor kitörtek belőlem a mondatok:

- Neked könnyű! Te csak ülsz itt, még mi dolgozunk. Eszed azt a kenyeret, amiért Én dolgozok meg, majd köszönet képen ilyen lenézően megalázol!

A kiabálást meghallotta édesanyám is, és rögtön rám ordított:

- Tiszteld nagyapádat Misi, azt az úristenit neked!
- Hagyd csak kislányom! Fiatalság, bolondság. Majd elmúlik. – válaszolta édesanyámnak a nagypapi.

De ennek a mondatnak a hallatán szinte hallottam ahogy az önérzetem mint valami ablaküveg, mire téglát dobnak, ezernyi szilánkra esik szét. Úgy éreztem, úgy kezelnek mint valami 5 éves kisfiút, aki nincs tisztában a szavak jelentésével és hüvelykujj helyett még üvegujjat mond. Így hát felkaptam a kabátom és becsaptam magam mögött az ajtót. Már besötétedett mire hazaértem. Megbántam mindent, amit mondtam, és szerettem volna bocsánatot kérni a nagypapámtól, de semelyik szobában nem találtam. Éreztem hogy valami nincs rendben és kétségbe esetten rohantam édesanyámhoz. És láttam ahogy az asztal mellett ül, és kezébe temetett arcát felemeli, majd könnyes pillantást vet rám. Tudtam hogy mi történt, de nem akartam elhinni, hiszen a nagypapám olyan gondtalanul pipázgatott még délután is. Igazán semmi baja nem volt, és most mégis itt hagyott. Mintha ez lett volna  a büntetés meggondolatlan mondataimért, amiért nem tiszteltem Őt. De akkor már nem tudtam neki elmondani hogy sajnálom. Azóta pontosan 52 év telt el, és most itt ülök egy karosszékben szemben az unokámmal. Csodálatos ifjú, aki régi önmagamra emlékeztet. Még hiszi hogy megválthatja a világot, és biztos benne hogy a kétszer kettő néha öt is lehet. Büszke vagyok rá, még akkor is amikor ilyen indulattal telt mint most. És most már értem azt is, hogy az én drága nagyapám nem rajtam nevetett, hanem régi önmagán, és tudom hogy büszke volt rám. Most már érzem hogy minden úgy van ahogy lenni kell, és minden ami hosszú évekig marcangolta belülről a szívem eltávozott.     

 

Oldal: Tisztelet by Sugi
Mert a rastaszív örökké dobog^^ - © 2008 - 2024 - a-rastasziv-orokke-dobog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat