Választás

Írta: Pillár Napsugár

Aznap a vihar volt az úr. Az ég tombolt, és cikázó villámok szikrája világította be a fekete eget. Mintha a menny darabokra esve omlott volna össze, úgy szakadt az eső és a jég. Lassan a házak teteje és feladta az ellenállást és az égbolt haragjának súlya alatt dőlt össze. És egyre csak erősödött, egyre csak tombolt az idő. A szelíd szellők beállva a vad seregbe tornádóként söpörtek végig az utcákon. Nem kíméltek se fiatalt, se időset. Megállíthatatlan volt. Az emberek fejvesztve menekültek amerre láttak, és sikolyaik áttörték a mennydörgés robaját. Majd egyszer minden elhalkult, és az égboltot bitorló sötét sereget legyőzte az angyalok királynője, a Nap. De hiába aratott a fény diadalt az égen, lent a földön minden nyomorban hevert. Akármerre nézett az ember, mindenhol leomlott házak, sérült és reményvesztett embereket látott.

Nos, az én életem pont itt, pont ekkor kezdődött.

Édesanyám 8 hónapja várta, hogy megérkezzek. Mikor a vihar megérkezett a szakadó esőben próbált biztonságos helyre menekülni. De mindenki fejvesztve menekült és egymást lökdösve-taposva próbáltak az emberek biztonságos helyet találni. Édesanyámat is félrelökték az útból, és egy ház falához csapódott. Ekkor hatalmas ütés érte a hasát, és megindult az én világrajövetelem. Nem tudott hova menni, mindenhol a káosz volt az úr. Így engem utolsó erejével egy ház falának gyenge védelmében hozott a világra. Utolsó mozdulatával fölém hajolt, hogy védelmezzen. De az eső csak szakadt és szakadt. Lassan elmosta a vért, amely körülvett minket.

Mikor a vihar elállt egy alig hét éves fiú talált ránk. Édesapjával kereste édesanyját a romok között, de nem találta meg. Helyette minket talált. Az édesanyám, és óvó karjaiban engem. Szerencsére rögtön szólt az édesapjának, aki hívta a mentőket, mi pedig hamarosan kórházba kerültünk. Engem megmentettek, de az édesanyám tüdőgyulladást kapott és még aznap este meghalt. A férfi aznap bent járt a kórházban és érdeklődött felőlünk. Mikor megtudta, hogy mi történt magához vett. Hosszú évekig nevelt engem a fiával együtt, de felesége elvesztését soha nem tudta feldolgozni, így lassan belehalt bánatába. Én pedig a fiúval, árvaházba kerültem. Én 10, ő pedig 17 éves volt, amikor az apánk felment az égbe, és egyedül hagyott minket a komor világba. A fiúval, akit Kironnak hívtak több mint 5 évig éltem együtt. Olyan volt, mint a legtökéletesebb férfi, és büszkeséggel töltött el, hogy ő az én bátyám. Vigyázott rám, és soha nem hagyott magamra. Mikor ő 18 éves lett, elhagyta az intézetet és engem is magával vitt. Visszaköltöztünk az apánk üresen álló házába. Mintha megállt volna az idő, pont olyan volt belépni az otthonunkba. Még ott voltak az asztalon a zsírkréták, amikkel aznap rajzoltam, amikor minden zűrzavaros lett és elvittek engem. A bútorok is mind mozdulatlanul álltak és vártak arra, hogy ismét otthon legyek. A színek, a bútorok, mind annyi szép emléket idéztek fel. Gyerekkorom legszebb részét. És minden pont olyan volt ,mint akkor régen csak kicsit szürkébb. De legbelül tudtam, hogy bár az idő megállt aznap, amikor minket elvittek, de most megy tovább, és nem hozza vissza szeretett szüleinket. Még aznap beköltöztünk, és magával ragadott a szomorkás melankólia mely áradt a ház minden kis zugából. Minden ugyanolyan, és mégis minden más. Az örök és állandó bútorok mind éreztették velünk a hiányt, amiről azt hittük, már megtanultunk együtt élni. Mégis mintha velünk lett volna. Mintha ott lett volna mellettünk és vigyázott volna ránk. Ismét átjárt a szeretet fuvallata, és mi, a bátyámmal egymás kezét fogva sétáltunk szobáról-szobára régi boldog emlékeket mesélve. Egymásnak maradtunk mi, ketten, csak egymásra számíthattunk a bajban, de nem féltem. Úgy éreztem, ha vele vagyok, elkerülnek a gondok, mert amikor meglátnak minket együtt, megérzik gyászos vereségüket, és visszafutnak a semmibe, ahonnan jöttek.

De aztán egy nap Kiron minden előjel nélkül rosszul lett, és összeesett. Én pedig ott álltam tehetetlenül, kétségbeesve. Csak álltam és azt hittem egy rémálom főszerepét kaptam meg, de bárhogy is vártam az ébredést, az nem érkezett meg. Aztán belém hasított a valóság léte, én pedig önkívületi állapotba rohantam a telefonért, hogy mentőt hívjak. Bár a mentő hamar megérkezett, nekem mégis végtelen időnek tűnt akkor. Ott ültem Kiron mellett és szólítottam, kértem, könyörögtem, hogy ne hagyjon magamra, mert nekem már csak ő van. De ő csak feküdt mozdulatlanul. Én pedig átöleltem, és minden erőmet beleadva szorítottam magamhoz bágyadt testét. És még így is olyan volt, mint egy isten. Szőke haján csillogott az ablakon beszűrődő fénysugár. Én pedig csodáltam őt, csodáltam a természet eme tökéletes alkotását. Aztán sziréna visítása zavarta meg a csendet, és megérkeztek a mentők. Én pedig kiabálva hívtam őket, és rohantam eléjük hogy szeretett bátyámhoz vezessem őket. Ők pedig hordágyra pakolva betették a mentőkocsiba és már vitték is a kórházba. Én is velük mentem és egy percre se hagytam magára őt. A kórházba megvizsgálták és megállapították, hogy ritka, örökletes betegségben szenved. Már csak pár hónapja van hátra. Mikor ezt mondta az orvos, éreztem, hogy elhagy az erő. Lábaim elgyengültek és minden fekete lett. Aztán mikor kinyitottam a szemem a bátyám aggódó kék szemeit láttam. Mintha egy gyönyörű álom lett volna. A fehér kórházi köpeny kiemelte ártatlan vonásait. Mintha lejött volna hozzám az Olimposzról. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Hogy örökre érezzem féltő szorítását. De aztán kezei hirtelen megremegtek én pedig önkéntelenül zuhantam a bátyám bágyadt testére. Meghalt. A kezében tartott mikor meghalt. De én nem tudtam őt elengedni. Mikor jöttek az orvosok én nem akartam őt elengedni, nem akartam, hogy elvigyék, és nem akartam elhinni azt se hogy vége. Hogy vége az életének, és lassan az enyémnek is. Meg akartam halni! Nem volt senkim. Se anyám, se apám, és a bátyám is itt hagyott. Körülvettek az idegen emberek, akik mint a nyüzsgő hangyabolyban sürgölődő dolgozók forgolódtak körülöttem. De engem nem érdekelt semmi, csak a bánat. Az a kínzó fájdalom, ami belülről emésztette a szívemet. Éreztem, hogy bár a testem rabja a lelkem, és itt ragadt a földön, lelkem a bátyámat követve szállt fel az égbe. Fel, szeretett apukámhoz, még nem ismert édesanyámhoz és imádott bátyámhoz. De itt lent minden felgyorsult, és beszippantott az élet, én pedig önkéntelenül sodródtam vele.

Mikor hazamentem a lakás üresen állt, és az örök-boldog szobák most nagyobb fájdalmat okoztak, mint valaha. Így mindent, ami mozdítható volt kiraktam az utcára, s nem maradt más, csak az üres szobák, s a megkopott színű falak. Úgy éreztem, hogy a ház most már pont olyan, mint én. Üres, és magányos. Már több mint két hét telt el, és én nem hagytam el egy percre se a házat. Aztán hirtelen valaki csöngetett. Biztos voltam benne hogy a postás hozott valami szórólapot, vagy újságot. De engem nem érdekeltek a hírek, nem érdekelt a világ. Nekem saját világom volt, amiben az én problémám volt a legnagyobb, és nem volt szükségem más problémáira is. De a csöngetés nem maradt abba. Mikor már nem tudtam tovább elviselni a csörgő hangot, teljes indulatból, feldúlva kivágtam az ajtót, hogy leüvöltsem a postás fejét. Ám az ajtó túl nagy erővel csapódott ki, egyenesen neki az ajtó előtt álló fiúnak, aki csakhamar elterült az ajtóban. Nem nézett ki postásnak, így egy kicsit szégyellve hatalmas indulatom óvatosan felültettem és mikor magához tért berohantam egy pohár vízért és egy vizes rongyért. És akkor, amikor visszaértem, azt hittem álmodok. Kinyitotta világító kék szemeit, és egyenesen az én szemembe nézett. Olyan volt, mintha a bátyám nézne engem. És csak ekkor vettem észre aranyló fürtjeit. Én pedig teljes örömömben átöleltem és csak annyit mondtam: bátyus. De ő nem felelt, és ekkor értettem meg, hogy ez csak az emlékek tréfája. Ő nem a bátyám, bár szinte pont olyan, mint ő. És ez fájt. Ismét éreztem, hogy vérzik a szívem a hiánytól. Szememet lassan elhomályosította a könny, így magamba roskadva tört ki belőlem a sírás. Ő pedig nem értett engem, nem tudta ki vagyok, de magához ölelt és fülembe súgta, hogy nincs semmi baj. Mikor kezdtem megnyugodni bevezettem a házba és elmeséltem neki az életem. Később megtudtam, hogy ő a szomszédba lakik és aggódott azért, hogy valami baj, ezért jött át megnézni, hogy minden rendben van e. Már esteledett, de annyi mindenről beszélgetünk, hogy az órák csak úgy futottak egymás után. És mikor észrevettük, hogy az idő mennyire eltelt, már este 10 óra volt. Ő pedig elindult haza, és én ismét egyedül maradtam az üres házban. Másnap hiába vártam nem jött át, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy csak álmodtam az egészet. Aztán még egy nap telt és megint nem jelentkezett. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy csak egy szép álom volt. Ám a 3. napon ismét szólt a csengő, és ő ott állt a kapuba. Én pedig a nyakába ugrottam örömömben és kértem, hogy jöjjön be. Később minden nap meglátogatott, és ahogy teltek a napok úgy éreztem, megtaláltam az elveszett bátyámat. Éreztem, hogy ő is úgy tekint rám, mint a húgára, és ez nagyon jó érzés volt. aztán egy nap nem egyedül érkezett, hanem egy lány társaságában. Elmondta, hogy a lány neve Lien és hogy Ő a barátnője. Amikor Lien velünk volt, nem tudtunk olyan jót beszélgetni, de James jelenléte már akkor nagy boldogsággal töltött el. De ahogy telt-múlt az idő egyre kevesebbszer jött, majd szinte teljesen eltűnt engem pedig visszafogadott az örök magányosság. Aztán egy levelet kaptam, amiben arról írtak, hogy James és Lien összeházasodnak és meghívnak az esküvőjükre. Én pedig tudtam, hogy soha többet nem fogom látni. És az a gondolat, hogy az élet mindenkit elvesz tőlem, aki nekem fontos arra az elhatározásra juttatott, hogy ideje csatlakoznom a családomhoz. Elindultam, hogy véget vessek az életemnek, ám mikor egy sötét kis zsákutcába értem észrevettem valakit. Sötét volt, de annyit láttam, hogy nálam legalább egy fejjel magasabb fiú az. Lassan sétált felém. Más ilyenkor már futott volna, de én nem féltem a haláltól, sőt vártam azt. Mikor látta, hogy nem futok el megállt és hatalmas meglepetésemre a kezét nyújtotta felém, amiben egy alma volt. Kérdezte, hogy kérek-e belőle mert ő már eleget evett. Mikor meghallottam, hogy mi a szándéka, rájöttem, hogy nekem még a halál se megy olyan könnyen. Így zaklatottan indultam el kifele a sötét utcából, de Ő jött utánam, és azt mondogatta, hogy nem Ő a gonosz boszorka és nem mérgezett az alma, úgyhogy nyugodtan ehetek belőle. Mikor ismét a napfény vett körbe minket észrevettem, hogy ő is tökéletesen teremtése az Isteni akaratnak. Fekete félhosszú haja el-el takarta zöld szemeit, melyekben annyi vadság, és mégis ártatlanság volt látható. Bárhogy is próbáltam nem tudtam róla levenni a szemem. Hozzá képest az én göndör, barna hajam és barna szemeim csak egy apró vonalnak bizonyultak a festő vásznán. Ő viszont tökéletesen kidolgozott alkotás volt. De belül lüktetett a kínzó fájdalom, így tovább indultam, hogy valahol véget vessek a gyötrelmes életemnek. A fiú azonban követett, és arról érdeklődött, hogy merre megyek, miért megyek, és miért nem válaszolok. Amikor pedig látta, hogy hidegen hagynak a kérdései azzal zárta le a kérdésözönét, hogy: jó volt veled beszélgetni, csak kár hogy alig hagytál szóhoz jutni! Amikor ezt meghallottam kitört belőlem a nevetés, és megkérdeztem tőle hogy mindig ilyen kibírhatatlan, vagy csak engem részesít ilyen megtisztelő figyelemben?! De nem válaszolt, csak hátat fordított és elindult visszafele. És ekkor már tudtam, hogy bántja valami, és éreztem, hogy találtam valakit, aki megérthet engem. És meg is értett. Minden nap találkoztunk is rengeteget beszélgettünk. Ő pedig meghallgatott és megvigasztalt, de bármikor kérdeztem az Ő életéről soha nem válaszolt, csak elterelte a szót. Minden nap hazakísért és velem maradt, amíg el nem aludtam. De reggelre eltűnt és semmit nem hagyott maga után. Tudtam, hogy hol találom őt, így amiatt nem is aggódtam, hogy ő eltűnhet az életemből. Minden nap a végtelen óceán partján ült és nézte a csodálatos napfelkeltét. Mintha haja a sötétség lett volna, szeme a növények bőre a hideg, fehér tél, ő maga pedig egy isten. Már fél év telt el, de semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy a neve Zack és 21 éves. Így egy nap elhatároztam, hogy csak tettem elalvásom és meglesem, mit csinál, mikor engem körül ölel az álmok világa. Mikor látta, hogy elaludtam óvatosan betakart, egy apró puszit adott a homlokomra és lábujjhegyen kiment a lakásból. Mikor láttam hogy már az utcán van, óvatosan utána osontam és nem is figyeltem arra, hogy az utcák hogy tűnnek el egymás után. A sötétség leple alatt minden egyforma volt, és minden ijesztő, de nekem meg kellett tudnom róla, hogy ki is ő. Aztán megállt egy sarkon és várt. Én tőle alig pár háznyira álltam egy utcai konténer mögé kuporodva és onnan lestem mihez fog kezdeni. És nem hittem a szememnek. Egy csapat részeg fiatal randalírozott az utcán, amikor Zack óvatosan odaosont mögéjük és szinte észrevétlenül vette el tőlük a pénztárcájukat. Majd kivette belőlük a pénzt, és a tárcát lerakta az árok partjára. Mikor végzett gyorsan futni kezdett, én pedig futottam utána, ahogy csak bírtam, de kezdett elhagyni az erőm. Már azt hittem végleg eltűnik a szemem elől, amikor megállt és egy szűk utcában eltűnt. Tudtam, hogy nem mehetett tovább, de sehol nem találtam. És ebben a pillanatban belém hasított a felismerés, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Óvatosan lekuporodtam egy sarokba, hogy megvárjam, amíg felkel a nap. Aztán egy apró szúrást éreztem a karomban és egy hatalmas üvöltés szakította meg az álmom. Kinyitottam a szemem, de mintha álmodtam volna. Nem féltem semmitől. Láttam a bátyámat, és éreztem, ahogy magához ölelt, aztán egy virágos rétre vitt ahol apukám egy nagy kockás pléden ült anyukámmal és integettek, hogy menjek oda hozzájuk. És akkor megfogta a bátyám a kezem és vitt magával, és mikor odaértem a szüleimhez átöleltek és éreztem, hogy boldog vagyok. És mindenhol tarka virágok pompáztak és az égen sütött a nap, és tudtam, hogy ébren vagyok. Csodálatos érzés volt! Aztán kezdett elsötétülni az ég, és a virágok is egymás után hervadtak el. A szüleim és a bátyám integetve és mosolyogva felszálltak az égbe, és én ismét ott találtam magam sarokban kuporogva a sötét éj leple alatt. És láttam, ahogy Zack odalépett hozzám és óvatosan végigsimította a homlokom, és a fülembe súgta, hogy most már nincs semmi baj. De én nem értettem, hogy mi baj lehetne, mikor az előbb még velem volt a családom. De Zack halkan sírni kezdett és elfúló hangon suttogta, hogy nem akarta, hogy ez legyen, és hogy nem szabadott volna követnem. És akkor eszembe jutott, amit láttam. Eszembe jutott, ahogy Zack ellopta azoknak a fiataloknak a pénzét. És kérdezni akartam, hogy miért, de ekkor testem emelkedni kezdett és Zack karjaiban tartott. Hazavitt és betakart, én pedig kérdés nélkül aludtam el, és vártam, hogy az álmom ott folytatódjon, ahol abbamaradt. És ott folytatódott, de mégis más volt. nem éreztem a virágok illatát, és nem éreztem azt a nyugalmat se, és ez az álom csupán valami hamisítványa volt annak, amit akkor láttam. Mikor felébredtem Zack sehol sem volt, így elindultam, hogy megkeressem Őt a parton. De a parton csak egy idegen férfi állt, aki mosolyogva közeledett felém. Nem értettem mit akar tőlem, de akkor hozzám szólt, és megkérdezte hogy tetszett e az álmom? Nem tudtam honnan tud az álmomról, de érdekelt, ezért válaszoltam a kérdésére. Elmondtam neki, hogy még soha nem láttam ilyen valósághűen a családom, mióta felmentek az égbe, és elmondtam, hogy bármit megtennék azért, hogy újra átélhessem ezt az álmot. Ő pedig mosolyogva nyújtott át nekem egy apró zacskót, és azt mondta, hogyha ismét látni akarom őket, nincs más dolgom, csak hogy felszippantsam azt a port. Nem tűnt veszélyesnek, és akkor még soha nem is hallottam azt a szót, hogy extasi. Így felhagytam Zack keresésével és hazaérve rögtön ki is próbáltam az ajándékot, ami lehetőséget biztosított ahhoz a csodálatos álomhoz. És mikor felszippantottam, már éreztem is, ahogy testem ellazul és a por minden kis szemcséje nyugalommal tölt el. Hamarosan ismét láttam a virágokat, a szüleimet, a bátyám és úgy éreztem, hogy ez a valóság. Ám hamarosan véget ért ez a nyugalom, én pedig azonnal elindultam, hogy megkeressem a férfit, akitől ezt az ajándékot kaptam. De nem volt a parton, rajtam pedig eluralkodott a kétségbeesés hogy talán soha többet nem fogom látni azt a férfit és nem fogom többet átélni ezt az álmot. Ekkor láttam, hogy Zack fut mögöttem és hamarosan utol is ér. Láttam, ahogy fekete haja magába szívja a nap aranyló sugarát. Mikor odaért hozzám zöld szemeivel mélyen a szemembe nézett megkért, hogy ne találkozzak többet azzal a férfival. Én pedig úgy éreztem mintha azt kérte volna, hogy felejtsem el a családom és többet ne is lássam őket. Úgy éreztem, hogy az egyetlen személy, akit szeretek ellenem fordult, így még nagyobb kétségbeesés lett rajtam úrrá és torkomból felszakadt az üvöltés.
- Láttalak tegnap! Láttam mit csináltál!- ordítottam.
Ezeknek a szavaknak a hallatán Zack szemeiből ismét könnyek kezdtek el potyogni. Láttam a zöld szemeiben a fájdalmat, miközben lehajtotta fejét. Meg akartam ölelni, hogy megvigasztaljam, de Ő ellökött magától. De nem tudtam Zackre koncentrálni, mert lüktetett a fejemben a hiány gondolata. Nagyobb volt a por iránti vágyam annál, hogy Zack magyarázatára legyek kíváncsi. Ezért otthagytam és folytattam a férfi kutatását. De Zack követett engem, és mikor megláttam a férfit akaratom ellenére hazaráncigált. Minden erőmmel kapálóztam, ütöttem, rúgtam, de hiába. Zack erősebb volt és nem esett nehezére hazavinni engem. Mikor hazaértünk lerakott az ágyra és leült mellém. Én pedig üvöltöttem, ahogy a torkomból kifért, hogy már nem csak pénzt lop, de embert is rabol?! Ő viszont higgadt maradt és egy szólt se szólt. Lassan én is megnyugodtam, és néma csend szállt a házra. Csak ültünk egymás mellett és néztünk magunk elé. Mind a ketten gondolatainkba hajóztunk. A csendnek Zack vetett véget, amikor elindult kifele a házból. Nem érdekelt, hogy hova megy, és az sem érdekelt hogy vissza fog e jönni, csak az érdekelt hogy megtaláltam a férfit, és ő megakadályozta hogy beszéljek vele. Mikor kellő távolságban elhagyta a házat kilopóztam és ismét elindultam megkeresni a férfit. Reméltem hogy még ott találom. A nap közben elindult lefele, hogy nyugovóra térjen, és a régi szerződés szerint a sötétség legyen az úr. Mire kiértem a partra a napot már elnyelte a kék óceán végtelene és utolsó sugara a napnak vörösre festette az égbolt sötétjét. Lassan nem lehetett megkülönböztetni a formákat sem, így csalódottan indultam haza. Mikor hazaértem egy levél volt az ajtó alatt becsúsztatva a lakásba. Nem volt rajta se bélyeg se címzett, se feladó. Kinyitottam a levelet és csodálkozva olvastam el. Nem értettem miért írt Zack levelet mikor személyesen is elmondhatta volna. De a végére megértettem. A levélben az volt olvasható:

,,Kedves Minera!

Tudom, amit láttál mélyen megrendített és nem kérem, hogy bocsájts meg vagy hogy hidd el , nem az történt aminek látszott. Tényleg elloptam azoknak a fiataloknak a pénzét és ez olyan bűn, ami a benne van a tíz parancsolatban, és ami ezért megbocsájthatatlan. Soha nem zaba lopni, bármilyen körülmények is vannak az ember életében. Én már nem jutok a mennybe, de befogad az alvilág. Tudom, soha nem meséltem magamról, pedig megérdemelted volna, hogy tudd, ki is vagyok igazából. Amikor megismertél soha nem gondolta volna, hogy képes leszek ilyen tettekre, vagy hogy lopásból tartom fenn magam.

Az életem azonban nem olyan gondtalan, mint amilyennek látszik. Szüleim már évekkel ezelőtt kidobtak otthonról, amikor rászoktam az extasi nyújtotta örömökre. Azonban amikor őket is elvesztettem tényleg nem láttam más kiutat csak az anyagot, így minden pénzemen drogokat vettem. Aztán a pénzem is elfogyott és nem tudtam hozzájutni. Elkezdtem lopni és az így szerzett pénzből is anyagot vettem. De a rendőrség hamar elfogott és egy évig börtönben voltam. Ez olyan volt, mint egy rémálom. Fájdalmak kínoztak, ahogy ürült ki a szervezetemből az anyag. Aztán a paranoia lett rajtam úrrá. Napokig nem mertem aludni, mert mindenki gyanús volt. Tudtam, hogy mindenki az én halálom akarja. Aztán ahogy teltek a hónapok kezdtem beletörődni az életembe. Soha nem tudtam szabadulni az anyag iránti vonzalmamtól, de megtanultam együtt élni vele, és még ha nehezen is, de sikerült a kinti világban is ellenállni neki.

Ma már nem anyagra költöm a pénzem, hanem élelemre, de hidd el, ezt se szívesen teszem.

Azt viszont nem tudom végignézni hogy ugyanabba a hibába ess, amibe én. Hidd el, tudom mit érzel, de én nem tudok neked segíteni. Amire vágysz egy álom, és ha erre magadtól nem jössz rá, elvesztél.

Ezentúl nem foglak keresni, de lélekben mindig veled leszek! Kérlek vigyázz magadra és ne csinálj butaságot!

Ölel, Zack”

 Miután elolvastam a levelet éreztem, hogy hibásan ítéltem el Őt, és tudtam, hogy igaza van, de az anyag szava hívott, én pedig nem tudtam neki ellent mondani. Másnap hajnalban megkaptam az újabb anyagot, aminek elég volt a felét kifizetnem. Azonban perceken belül megérkezett a rendőrség és Én börtönbe kerültem. Tudtam, hogy Zack hívta ki őket, és emiatt teljes szívemből gyűlöltem őt.

Fél évig voltam börtönben és ez idő alatt Zack minden nap meglátogatott. Hónapokig egy szót se beszéltünk, bár megértettem a tettét, megértettem, hogy csak vigyázni akart rám.

Nekem nem fájt, amikor az anyag kiürült, de fájt a szívem, hogy a családom nincs velem és fájt, hogy már azt a pár perc örömöt se érezhetem. Azonban az idő velem is sok jót tett, volt időm gondolkodni. Ahogy teltek a napok, a hetek és a hónapok, úgy tanultam meg értékelni az élet apró szépségeit.

Mikor kiengedtek a börtönből első utam a partra vezetett, ahol végre élvezhettem a szabad levegő friss fuvallatait, és láthattam a felkelő és lenyugvó nap sugarait. Egész nap ültem és néztem, hogy csapódnak a szikláknak a vad hullámok, s egymás érintésre hogy lesznek egyre szebbek, szelídebbek. Már a csillagok ragyogtak az égen, amikor valaki megérintette a vállam. És éreztem, hogy Zack az. Én pedig megértettem, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a szikla és a vad hullám. Egymás hatására leszünk jobbak.

Aznap este történt meg először, hogy megcsókoltuk egymást. Aznap este találtam meg életem szerelmét. Zack hozzám költözött, és hamarosan megkérte a kezem és összeházasodtunk. Mind a ketten munkát kerestünk és én takarítónő lettem, ő pedig postás.

Azóta 60 év telt el, és még mindig boldogan élünk. Nevetve emlékszünk vissza azokra az időkre, amikor még cél tudatlanul kerestük életünk értelmét, pedig ott volt a szemünk előtt, csak mi csukott szemmel jártunk.  

 

 

 

Oldal: Választás by Sugi
Mert a rastaszív örökké dobog^^ - © 2008 - 2024 - a-rastasziv-orokke-dobog.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat